Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

lenségével, nehézkes, máskor idétlen mozdulatokkal ugrottak el az imént még misehangulatban álldogáló emberek, megnyúlt a hangjuk, felvonyított a riadalom a Boldogasszony, anyánk dallamában. Hullámzott a kibillent tömeg. Azt hitték a szentmise szakrali- tásában, hogy talán mégsem, és helyreáll a világ rendje - de hamar kijózanodtak. A gyalogrendőrök ütésekkel haladtak előre. A távolabb állók eleinte nem tudták, mi történik, a tekintetek összerezzentek a még megőrzött remény és a megtört pillanat ijesztő egyszerűségében. A távolabb állók futásnak eredtek, de akiket a tömeg önmagában tartott, azok tehetetlenül riadoztak.

„Istenem, Istenem!” — Páter Ferenc kirohant a terasz szélére, mintha mohó tekintetével megakadályozhatná a riadt kiáltásokat, a befurakodó, kék férgeket. „Istenem, Istenem!” — ismételte, s egyszeriben úgy érezte, a történelemnek nincs egyéni megoldása. „Mi az a történelemben, ami elszakad az embertől, hogy aztán rákényszerítse magát?”

De máris elhessentette magától, micsoda butaság ilyen gondolatokat forgatnia, „a semmi reccsen bennem”, megkapaszkodott a metafizikus harangkötélben, s ahogyan a fémharang kong, úgy ismételte, azzal az elszántsággal: „Uram, Uram!”

Feltámadó csönd. A világ jelszavaktól, új lüktetéstől zajos, mégis magába roskadt. Valami hiányzik, amit talán még nem is tudnak megfogalmazni. Fojtott hangon suttogások, elvetélt örömök, pedig szeretnének, igen, szeretnének boldogok lenni — ilyen egyszerűen; hátrafésült haj, a fiatalemberek még széles szárú, elegáns pantallót viselnek, frissen vasalt éllel, a nőket hölgyeknek és kisasz- szonyoknak nevezik, randevúra nem mennek virágcsokor nélkül; még ismerik a virágnyelvet, akit szeretnek, annak páratlan számú virágszálat köttetnek csokorba, a páros szám a szakítást jelenti, „kérlek szépen”, szólítják egymást a férfiak, s megemelik kalapjukat, ha ismerőssel találkoznak. Még ilyen a világ, de már ott a másik síkja, amelyen eluralkodik a durvaság, s nem értik, mi ez, honnanjött, a vasalt nadrágon végigtaposnak, és leszakítják a pantalló hajtókáját.

A külsőségek ugyan tartották magukat, egyre nagyobb erőfeszítéssel, de belül már félig leszakadt az erkölcs-díszlet, és odasom- fordált a félelem. Hogyan tanulja meg az ember a félelmet? Ta-3 292 K-