Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

Nem ismerte a választ. Az ész formális rendje szerint tudadan maradt. Előfordult már vele, hogy nem hajtotta a világ akarása — így fogalmazta magának —, nem akarta megélni és megérteni, ha azt jelenti, hogy úrrá szeretne lenni az események fölött, a bizonyosság erejével úrrá lenni valamennyi végső kérdésen. Elengedte magában a világot, legyen úgy, ahogyan van, s benne ő, a maga egyszerűségével és meghatározhatatlanságával; ne próbálja kijelölni a saját helyét benne, ne méljen ahhoz minden mást.

„Az ember hivatása nem a megoldás keresése, hanem az elfogadás.” Lehet ezt fölismerésnek is nevezni. Elengedni minden görcsösséget, amellyel egyszeri és törékeny létünk totális totemoszlopához szeretnénk kötözni mindent, ami volt, és amiről nem tudunk is; mindent a kimondott, de szavakkal utol nem érhető valóságról. Elengedni az önistent magunkból.

Páter Ferencet nem keserítették el ezek a súlyos, önmagukból aligha kilátó gondolatok. Különösnek találta, hogy a szigorú, durva bánásmód után egyszerre csak kiengedték a fogdából. És hazafelé az úton máris elfelejtette a maga mögött hagyott három hónapot. „Mit akartak ezek? Nem értem, nem értem!”

Szerette a június friss nyárelőjét, amikor még csak nekilendül a természet, hogy megmutassa, mi mindenre képes; hogyan bontakoznak ki a nyers, fiatal színek, minden lehet, lihegik, és langyos a levegő, igen, minden lehet, s az ember elbódul tőle.

De mi ez a minden?

Istent nem tudta elképzelni. Érzékeivel sem jutott a nyomára. Gondolata megbicsaklott tőle. „Talán buta vagyok, hogy nem értem?” Aztán csak azt érezte, ezt is el kell engednie, igen, elengedni minden görcsös kapaszkodást a végtelenbe — amelyről tulajdonképpen semmit nem tudhatunk, miközben mégis tudjuk, hogy létezik —, föladni az élet időlegességének és az időtlennek, a térbeliségnek és a tér nélküliségnek a feszítését, elfogadni a létezés hét- köznapiságát, „átadni magunkat a teremtés egyszerűségének. És élvezni ezt a gyöngéd harmóniát.”

Az imént megint találkozott az állomásfőnökkel a vasútnál. Vastag, kék posztóruhája elfedte, mennyire didereg. Pedig nem volt hideg, nem fújt a szél. Nem is az időjárás miatt didergett, hanem a látványtól. Amikor megpillantotta a vasúti kocsiból civil ruhában leszálló szerzetest. Előbb nem ismerte meg, méregette,-3 277 E-