Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

vajon ő lenne az, nem, nem, hessegette el, aztán mégis: ez a kissé hegyes orr, kétoldalt a korai kopaszodás, a kerek szemüveg, az okosan tekintő szemek alatta — nem lehet más.

A vasutast annyi váratlan és megrendítő élmény érte az utóbbi hónapokban, hogy valóban már csak az egyenruhája tartotta össze. Mi jöhet még? — és minden alkalommal azzal az aggodalommal fordult be az utcasarkon: az asszony és a gyerekek, megvannak-e még?

Már úgy gondolta, nem lehet ekkora rettegésben élni. Legjobb lenne fölakasztani magát. „Ferenc atya, Ferenc atya, hát mégis maga az!” S majdhogy végigtapogatta. „Hallotta? Mit szól hozzá? Szörnyű!” De aztán rádöbbent, honnan is tudhatná a szerzetes. „Hiába a polgárőrség, Jánszky gazda feleségét elkapták a katonák! Pedig már vége a háborúnak. Vége! Bemondta a rádió, és éppen azokban a napokban, a gazda szeme láttára. Az meg nem bírta elviselni, és fölakasztotta magát.”

Ismerte azt az embert. Eljött Szentkútra, nem tudta, mitévő legyen. A front közeledtekor hozza-e az asszonyt, vagy inkább otthon őrizze? Talán háromszor is fordult: „jövünk”, aztán mégse, s megint csak feltűnt. De akkor is a felesége nélkül.

Az asszony arca merevvé száradt. Eltemette a féijét, nem sírt a hantoknál, csak nézett, de senki nem tudta, hová, és ugyan mit lát ott.

A szerzetes két tenyerébe fogta a vasutas vállát, s azt mondta: „A történelemből egyedül a lélek útja vezet ki.”

Ballagott az úton, s ahelyett, hogy könyörgött volna Istenhez, kérte volna mindenféle segítségét, az akasztott emberért, a merevvé száradt arcú, megerőszakolt asszonyért, a remegő vasutasért, a megalázásukban katonát gyilkoló parasztemberekért, de ugyanúgy a részegségtől, halálközeliségtől és a testi kiszáradástól szenvedő, halálig hajtott orosz frontharcosért — egyszerre hálaszavakat formált az ajka. „Uram, örülök, hogy vagy!” S elhatározta, a kolostornak az út felé eső részére az ősszel fiatal fákat ültet, gyümölcsfákat.

Aki nem ismeri a hit természetét, azt gondolhatná a szerzetesről, hogy megbolondult. Pedig csak valami egyszerű jutott az eszébe a harsányan metszett fényvonalak mentén: a halál és a hit harmóniája. Valaki azt mondta neki a mostanihoz hasonló, minden félelmet és szorongást eleresztett délelőttön: nem szabad túl sokat gondolkodni a halálról. Amikor a közelébe kerülünk, olyan-S3 278 E-