Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

metlenségét és fájdalmát is belefoglalva, rendre utasította: ,Jól van, mama, jól van, hagyja már abba!”

Az apja ült az íróasztal túlsó oldalán az Esztergom-tábori szalézi intézetben. Mintha az apja... s neki bármit elmondhat.

„De, jól éreztem magam...”

„Valami bánt...?”

Mit válaszoljon erre? Olyan messzinek tűnt már. Az egyik városi fiú, amikor éppen öltözködtek, kinyitotta a szekrényét, s kivette belőle a nadrágját. A térdénél erősen kiöblösödött, s ha felhúzta, a bokája fölött lengett a szára. Valahonnan örökölte, s az anyja stoppolta meg a lyukat rajta. Minden lépésnél érezte bőrén a sűrű öltések érintését, az anyja keze nyomát, nem is gondolt rá, hogy így lehetne ezt megfogalmazni, de jó volt, olyan természetes és meleg, és hozzátartozott az életéhez; minden nap ott simogatta térde fölött a combját, éppen a stoppoláson.

„Na nézzétek már..— és ez a gonosz fiú, mert gonosznak látta ebben a percben, nem tudta, hogyan került oda, pedig már év eleje óta az osztálytársa volt, de az arcán kívül nem ismert belőle semmi mást, „na nézzétek csak, a kis tudor, az eminens, azzal az okoskodó szemüvegével, de még csak tisztességes ruhája sincs”, és fölmutatta a térdénél elvékonyodott nadrágot. Ott lengett a levegőben anyja stoppolása, a többiek röhögtek, ő meg idétlenül állt az alsónadrágjában.

„Hagyjátok, hagyjátok!” - és odarohant, hogy lerántsa a magasból a szégyenét, mert a fiú magasra tartotta a nadrágot, erősebb volt nála, s a többieket is erősebbnek gondolta magánál, de ez most nem érdekelte. „Hagyjátok, hagyjátok!”, az anyját akarta megmenteni, a stoppolásban fölmutatott anyját.

Nekiesett a fiúnak, hogy kiszakítsa kezéből a nadrágot, s legyen vége már, bármi áron, de legyen vége a szégyennek, ő majd meglesz azzal a nadrággal, akármilyen is. Mert jó az úgy, megvan vele, nem fázik benne a combja.

„Miért csináljátok, miért?” — de azok csak röhögtek, nagyobb testű kamaszok, a fiú, aki a nadrágot tartotta, hirtelen ellendítette a szőke gyerek keze elől, a szövet közel került az arcához, mire fintorogva eltorzította az arcát, „micsoda bűz”, és röhögtek a többiek.-3 256 tSr