Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
zelít, s akár egy hullám, végigmossa partot — amely parton éppen ők élnek. Ehelyett távoli és közelebbi dörgések kiismerhetetlensé- gében telt el a nap. Hol vannak az oroszok? - remegtek az idegek, mert ha szembe lehet nézni velük, mint ahogyan Könyves testvér megpillantotta azt a kölyökarcot a fatörzs mögül kibújva — akkor már viszonyulhatnak hozzájuk. S talán alábbhagy a félelem. Talán. Újabb napok, a szentkúti kegyhelyre, mintha csak jelentéktelen és érdektelen lenne ebben a nagy világmozgásban, nem érkezett senki. Ök meg élték a maguk életét. Ilus néni egyszerre csak felkiáltott, amikor a kora reggeli órában motoszkálást hallott a szomszédos konyhában. „Ferenc atya, hát maga mit csinál itt?!” „Káposztát reszelek.” „Káposztát?” — s az öregasszony úgy elhűlt erre, mintha még életében nem hallott volna a káposztáról. Vagy inkább az döbbentette meg, hogy rajta kívül bárki bemerészkedhet a tűzhely és a gyúródeszka közé. Lehet, hogy sértésnek érezte: hát nem végzi elég jól a dolgát, hogy már Páter Ferencnek kell kötényt kötnie maga elé? Ő már semmi, a konyhai munkára is alkalmatlan? S miután Páter Ferenc látta a megrökönyödést az öregasszony arcán, hátravetette a fejét, s kacagott: — „Káposztás tésztát készítek, Ilus néni! Erre jött meg a gusztusom, s talán a vendégeink is szeretni fogják. De csitt, nekünk nincsenek vendégeink, mi vagyunk ilyen nagyétkűek” — s tovább reszelte a hajnali harmattól csillogó káposztafejeket. Páter Ferenc ébredés után imádkozott a szobájában. De elkalandozott közben a figyelme, a szavak egymást követték a maguk megszokott rendje szerint, ám mintha nem ő mondta volna azokat. Az ilyen imádság csak szószaporítás. Erre abbahagyta, legyintett, a legyintés magának szólt, az elége- dedenség kifejezéseként, majd átsétált a konyhába, hogyha már az imádság nem megy, legalább valami hasznos és értelmes tevékenységet végezzen. így állt neki a káposzták reszelésének, s amint odaszorította a keményen egymásra nőtt leveleket a reszelőre, szerfölött nagy öröm töltötte el. Csillogott ez az öröm, s amint kígyóztak lefelé a vékony káposztacsíkok, az egész olyan volt, mintha Isten hátba paskolta volna a szerzetest: — Jól van, fiam, csak így tovább! Mert hiszen — bár ekkor nem jutott Páter Ferenc eszébe ez — Isten ott van a lábasok között is, mint Kis Szent Teréz mondta.-3 249 E-
