Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Boldog Özséb: Sziklák alatt

„Én sem tudom, hogy van ez, de szép és izgalmas, ugye?” Özséb tisztának, pontosnak érezte a percet. Mintha minden elnyerte volna a maga végső formáját, ami már nem kíván további magyarázatot, nincs szükség összefüggésekre, az okok és az okozatok (amelyekről pedig annyit hallott a káptalani iskolában) fölöslegessé váltak, hiszen az élet, íme, az élet a maga természetességében mutatkozik meg.

„Szép, olyan egyszerű, annyira igaz.” S már nem tette hozzá: akkor mégis, miért a kín, miért ennyi kín és kétely?

Anyja kiáltott valahonnét. „Özséb, azonnal gyere ide!” S ő, mint jól nevelt gyerek, hiába fájt neki, hogy ott kell hagynia a rabszolgagyereket, odaszaladt az ablakhoz, ahol anyja kihajolt: „Hányszor mondtam már neked, hogy nem hozzád illő gyerek az!”

„De miért, édesanyám, miért nem?”

„Rabszolga, értsd meg, rabszolga, te más vagy, nem illik hozzád.” Az anya vörhenyes szégyent zúdított ezekkel a szavakkal a gyerekre.

Özséb visszakullogott a körtefához. Türelmetlen idegességében beleütötte fejét az alacsonyan nőtt oldalágba. Megsértette a fejbőrét, fájt a koponyacsontja. Megalázva hadarta:

„Most mennem kell. Anyám azt akaija, hogy menjek.”

A rabszolgafiúban nem volt semmi ellenkezés. Ha bármit mond neki, ugyanígy viselkedik. Özsébet bosszantotta ez a mamlaszság. „Miért nem lázad, miért nem mondja, hogy ez nem jó így, miért nem mondja, hogy tagadjam meg?”

Aznap este nehezen aludt el. Úgy érezte, mindenki más fontosabb nála, ő meg egyszerűen csak él ebben a világban, ahol nem ismeri ki magát, és annyi furcsaság veszi körül. A rabszolgafiú is tud valamit, amit ő nem; annyira természetes, magától értetődő az élete; ami neki kétely, azon a másik csak mosolyog.

Nem emlékezett, mennyi idő telt el azóta, hogy apja magával vitte a városba. Régen volt, az időt eltakarta a nyári hőség, amelyben minden mozdulatlan, s ez olyan érzést kölcsönöz, hogy nincs szükség semmire, nem kell betakaródzni, nem kell tartani a sötétségtől; ha a földön beborul is már, föntről még mindig világosság érkezik.-a 24 E-