Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

izgalmában), ha Könyves testvér nem jutott volna valóban ebbe a közhelyszerű állapotba — a valóság egyszerűségének igézetével. Elég volt rápillantani — s amit a szó csak elhasználtan, kifakul tan képes elmondani, mindaz megragadó természetességgel jelentkezett benne. Csak irigyelni lehetett ezt az állapotot. Nem várt semmit — ami volt, amit szolid értelmével és lelkében megszerzett, elégséges volt számára.

„Ferenc atya, ma este melyik imát mondjuk?”

„Apám lehetne, és mindig így szólít: Ferenc atya.” Eleinte azt gondolta, némi gúnyt csomagol a testvér a látszólag alázatos udvariasságba. De rá kellett döbbennie, Könyves testvér nem viselkedik alázatosan. Az alázatoskodó ember már valamennyit föladott magából. Udvariasság sem volt ez részéről, az udvariasság ugyanis kulturális szokás; ez pedig többet jelentett annál.

„Ma nem megyünk át a templomba, itt, a szobámban imádkozunk.”

Letérdelt a padlóra, a testvér követte. Páter Ferenc megtehette volna, hogy testének súlyát hátraengedi a lábára, s úgy kényelmesen mondhatja végig a napot lezáró imádságot. S mi tagadás, nem egyszer a templomban is élt ezzel a lehetőséggel. Erre az alkalomra hosszabb szöveget írt elő a breviárium.

Most mégis megfeszítette combizmait, derekát kiegyenesítette, s ebben a feszes tartásban érezte magát természetesnek. Mintha azon múlna az ima ereje, milyen állapotban mondja a test. Még csak a kezét sem kulcsolta össze, ujjait hosszan kinyújtotta és egymásra fektette.

Ez a tartás egyszeriben természetessé vált számára. Pedig hányszor térdepelt már, templomban, kápolnában, a szentkútnál, mindig fegyelmezte magát, de ez most mégis más volt.

Nyár, hőség... a külső helyiség kissé lejtett, s amikor beléptek, az éles kinti fény után káprázott a szeme, nem látott semmit, csak lépkedett előtte haladó társa nyomában, aztán tovább a hatalmas, szépen faragott bejáraton át — és a kegykápolnába értek. Csillogott a festmény, és Ferenc testvért — akkor még testvért — nem érdekelte, hogy mit lát: olajfestményt vagy freskóképet-e, s mi mindennel díszítették körül a Szentszüzet, hogy szinte már éme- lyedett a hit és a gyertyák lebegése — túl sok a díszekből, mi ez az egész?-ÉS 234 ÉS-