Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

ták odakintről Gumifejű Jancsi átlósjárású rikoltozását: , Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok!”

Páter Ferenc megállt az úton, hallotta, amint csorog a szentkút vize, „milyen egyszerű, a víz előtör a föld mélyéből, nem tudjuk az okát, nem isméjük a magyarázatát, miért éppen itt, s mi hajtja, miféle erő ezt a tisztaságot? — hát nem ez lenne az isteni realitás?” — és ebbe a csordogálásba, a fák törzsére tapadt rézsút-fényben felhangzott a távolból Gumifejű Jancsi ringatódzó jajongása: „Jönnek az oroszok, jönnek az oroszok.” Mintha ez jelentette volna akkor az élet egyetlen, teljes muzsikáját.

Könyves testvér már várta Páter Ferencet. A pálos szerzetes nem látott semmi rendkívülit, de az alföldi lapos ház — amit némi túlzással lehetett csak kolostornak nevezni, ha ragaszkodunk a szavak jelentésének hagyományos képzettársításához — mintha megmozdult volna.

„Ferenc testvér, jó, hogy itt vagy!”

„Tudom, tudom, nemsokára kezdődik a vecsernye.” Páter Ferenc szerette ezt a kifejezést: vecsernye, maga sem tudta, miért, valahogy szépen hangzott, s ha ideológiát keresett volna, szatmári sváb származása mellett a vékony szerb vonalat említhetné; a családi emlékezet szerint anyai nagyanyja ősei között föltűntek a szerb elődök, akik nyilván szláv nyelven álmodtak, s így mond- ták-imádkozták — az ószlávot is belekeverve —: bozse daj, bozse daj... adj, uram, adj uram...

S a reményt, a kívánságot, a vágyat, az efféle emberi töredéket már mindenki maga tette hozzá, a maga életfényeinek megfelelően.

Vecsernye — az estéli imádság. Páter Ferenc harmincesztendős, energikus fiatalságával szépnek találta a fák törzsén megülő rézsút- fényben a „vecsemyét” és az „estéli” kifejezést, csobogott a víz, „nem, nincs ebben semmi túlzás”, mintha az lenne a lényeg, hogy szépen tudjuk kifejezni magunkat, mert a szépséggel közelebb kerülhetünk az igazsághoz.

„Mondjad, testvérem...” - Szerzetestársa arcán látta a feszültséget, hogy mielőbb előadhassa a kolostor gondnokának, s ezáltal megszabaduljon a súlyos tehertől.

„Nem vagyunk egyedül!”

„Fiát persze hogy nem!” Páter Ferenc a kápolna felé mutatott, ahol az oltáriszentséget őrizték.

228 ES-