Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

meg sem ette... hosszú, lapos léptekkel iparkodott, csak azért nem rohant, mert hogy nézne ki, ha egy vasutas fejvesztetten rohan.

Elmentek... hát elmentek... Páter Ferenc háta mögött már sehol nem hallotta a mozdony püfögését, a kerekek kattogását. Elindult visszafelé, át a falun, a kolostorba vezető csapáson.

Fénylett előtte az út. S ebből a fényfolyamból néhol tehéntrá- gyacsomók emelkedtek ki, „a munka, az élet jelei”, s olyan nyugalomban érezte magát, mint anyja halálakor, amikor megköny- nyebbültek benne a dolgok. Ezzel a könnyüléssel haladt tovább a minden élők útján.

A szentkútból bugyogott a víz. S amikor elérte a kolostort, az alföldi puszták felé nyitott udvarral, benne a kiömlő forrással, egyszeriben érezte, micsoda némaságot hagyott maga mögött. A falu elbújt önmaga félelmében. Az emberek nem tudták, mit jelent az: közeledik a front. Nem tudták, de annál jobban félték. Már nemcsak az újságok írtak mindenféléről, amíg eljutottak hozzájuk, hanem ők is hallották a távoli, kiismerhetetlen robbanásokat; még nem ismerték a veszedelem arcát, de nyomai jelezték, hogy már közelít. Éjszaka világítórakéták röppentek föl a látóhatár szélén, és mint valami hatalmas, fényes esernyő, világító kupolát borítottak az ég aljára.

„Ante portas” — lihegte a tanító, maga elé idézte a klasszikus latin művelődésből szállóigévé egyszerűsödött tapasztalatot, „igen, a kapu előtt, Hannibál már ott áll!” — így kiáltottak föl Rómában, csakhogy Hannibál arcát ismerték, ha még nem látták is, tudták, ki ő, s mire számíthatnak tőle. De ennek a kornak a „hannibálja” ömlő áradatként közeledett feléjük; mendemondák, rémhírek, menekültek történetei és azokról szóló rettenetes mondatok, akiknek nem sikerült elmenekülniük. Mintha az ellenség fölgöngyölítené maga előtt a földet, hogy így vessen véget neki.

Péntek Jancsi volt az egyetlen, aki a várakozás és szorongás némaságát nem vette tudomásul. Ahogyan egy bolondhoz illik, járta az utcákat, széles, terpeszbe rakott lépteivel, mindenki csak „Gumifejű Jancsinak” hívta a faluban, merthogy puha volt a feje, csak levegő szorult bele; dünnyögött, nemigen lehetett érteni az összehordott szavakat, azt még kevésbé, hogy mire vonatkoznak.-S 226 ÉP