Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

De így szokták meg, így viselték el, hozzátartozott a faluhoz, adtak neki ennivalót és tűzifát, így mindene megvolt, ami az élethez kellett, s ha megváltozott a szava, vagy suttogásba kezdett, máskor meg hangosan kiáltozott, mindenki összerezzent, és arra gondolt, ez valamit jelez, s félelemmel tekintettek Gumifejű Jancsira.

A házak bezárkóztak, a falak mögött lihegett a várakozás: az öreg férfiak első világháborús élményeikre emlékeztek, de elment a kedvük a mesétől és az anekdotától, a messzi világot járt ember tudása és hivalkodó bölcsessége némasággá dermedt. Az asszonyok sem szóltak, ritkán bólogattak és szorosabbra húzták álluk alatt a fekete kendőt, bekészítették a faggyút, legyen majd mivel világítani, mert a háború — így gondolták és nemigen tévedtek — elviszi az áramot. A férfiak krumplit dugtak a homokba, káposztát és zöldséget gyűjtöttek a pincébe, a száraz tésztát konyharuhába kötötték, felakasztották a gerendára, járja át a levegő, a szobából nyíló kiskamra bejárata elé szekrényt húztak, hátha nem fedezik föl, hogy ott rejtették el a bort; lapos, homoki bor, de a hűvös pohárban szépen csillogott, s a csinger is megteszi, mondták, ha van hozzá szóda.

A férfiember már csak így van: leül a pohár mellé, ha végzett a munkával, elnézi, amint az asszony a tűzhelyen odébb tolja az ételt, ha éppen melegíteni akarja, vagy leveszi a forrásból, hogy ehetővé hűljön, a férfi meg mást, többet lát az asszonynál, az ételnél, miközben mindkettőhöz a szerelemnél sokkal nagyobb erővel ragaszkodik.

„A gyerek... nézd, a gyerek...” — ennyi, és nem több; s ebben a szájakból nehezen kitöredezett egy-két szóban odakoppant: „Mi már nem számítunk, hogy velünk mi lesz... De a gyerek”, és ahol fiatal lányok voltak, még inkább megnőtt a riadalom. A hírek, rettenetzubbonyban megelőzték a valóságot, s a félelem hatalmassá nőtt a képzeletben.

Mindenki dugta, amit és ahová tudott. Ki kell bírni, aztán majd csak lesz valahogy; Szűzanyám, lihegték-sipítozták az asszonyok, s a férfiak most nem morogták le őket, mondván, az asszonyok már csak ilyenek, mindig a Szűzanya után kapkodnak, nem férfias dolog ez — de hallgattak, és ebben a hallgatásos csöndben meghallot-3 227 E-