Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
A perjel Páter Ferenc felé fordult: „Maradjunk konzervatívok.” „Konservare — megőrizni.” „Megőrizni, amit lehet és ahogyan lehet.” Békecsókot váltottak, egymás után mindnyájan, aztán a tömeg ellenére mégis találtak helyet a lépcsőknél, kissé beljebb. Páter Ferenc egyedül maradt a türelmetlen vasutassal az állomáson. Mindenki fölszorította magát valahogyan, s megkönnyebbülten azt gondolta: végre, hála Istennek! Páter Ferenc intett, amikor meglódult a szerelvény. „Megőrizni, amit lehet...”, ezt olvasta ki a perjel atya erős kézlengetéséből. Futottak a sűrűn összelehelt ablakok előtte: „Uram, összeszorul bennünk az élet” - sovány, ijedt reményű arcok vagy megkövesedett tekintetek, vitte őket az akarat, csak menteni, menteni, amit lehet. Eltűnt a szerelvény Páter Ferenc elől. Most vette csak észre — pedig néhányszor megfordult már az állomáson —, hogy a síneken túl mennyire dús bokrok nőttek, vastagon szerteágaztak, és most, az őszben különösen szépnek hatottak. „Hát elmentek. Az állomásfőnök mintha feloldozást várna, úgy mondta ezt. Közelebb lépett a szerzeteshez. A délutáni lapos, erőtlen fényben villant valami a távolban, aztán odaért a hangja. „Agyútűz...” — mondta a vasutas. „Van családja?” „Három gyerek.” „Menjen haza hozzájuk... nézze meg őket... aztán majd visszajön.” „Nem lehet... a szolgálat.” „Itt már más erők diktálnak. Kapcsolja ki a jelzőberendezéseket, aztán menjen.” „Igenis...” — dadogta hüledezve az állomásfőnök, s fel sem fogta, hogy egy szerzetesnek engedelmeskedik, akinek semmi köze a vasúthoz, és mégis... berohant, lehúzott minden elektromos kart, semmilyen gép nem kattogott és szuszogott tovább, nekiiramodott, majd visszafordult, mit tegyen... maradjon? De nem, menekülni! Kezébe fogta a sapkáját, hozzászorította az aktatáskához, benne maradt a zsíros kenyér, amit az asszony csomagolt, izgalmában 225 Éh
