Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

elviselésére. Budán, a Sziklatemplomban talán szerencsésebb lesz, s ahogyan anyját szerette volna a szenvedésből biztonságba helyezni, a halálba, amikor minden megnyugszik, és már nincs több kérdés, nincs várakozás, nincs mérlegelés, nincs kételkedés, semmi nem bicsaklik meg, hanem minden állandó — úgy akarta most szerzetes testvéreit föltuszkolni, hogy menjenek már.

Végül megérkezett a vonat. Még nem látták, de a vasutas kilépett a forgalmi irodából, s mintha ez lenne a legtermészetesebb, kezében az indítótárcsával odaállt a sínek mellé. Visszatért a maga- biztossága, ha a kapcsoló berendezés jelzi a szerelvény érkezését, akkor működik a világ rendje, s ha működik a világ rendje, neki cselekednie kell. Csakhogy, és ezen meghökkent, ki tudja, milyen vonat érkezik, s a vonattal miféle emberek? Lehet, hogy ezek már ők?

A várakozás hatalmassá növelte a félelmet. A falusi emberek és akik szerte a környékbeli pusztákon éltek, már nem is tudták emberi mértékkel elképzelni, mi közeledik feléjük.

Az állomásfőnök összerezzent a csengetés hallatára. Ez már nem telefonhívás volt, hanem a jelzőberendezés éles hangja. Jön! Valamijön!

S megrettent — amennyire szerette volna, hogy végre megérkezzen a szerelvény, most annyira félt tőle. Néhány perc és odaér, már nem lehet tovább mérlegelni, már minden lehetőség lehullik, valósággá válik, ami elől nincs kitérés.

„Drágám, gyermekeim...” — megigazította fején a kerek vasutas sapkát, kézbe vette a fogadótárcsát - amit egymás között csak palacsintasütőnek neveztek —, annyira remegett a keze, hogy a tárcsa széle fémes hangsort ütött az asztalon, de aztán összeszedte magát, „elvégre én jelentem a vasutat”.

Elszégyellte magát, amikor látta, hogy a pálos szerzetesek egyszerű érdeklődéssel fordultak felé, majd a távolba futó vágányokra pillantottak, s mintha kérdeznék: máris érkezik?

A mozdony előretolta magát a gőzfelhőben. A lépcsőkön is emberek kapaszkodtak. Mintha kifaragták volna az arcukat: tekintetük lecsorgott és odafagyott. Nem voltak kíváncsiak semmire, csak kapaszkodtak, és tűrték ezt az állapotot. Lassított, majd megállt a szerelvény. Annyi ember — és mind néma. Ekkora összezsúfolódott tömeg — és senkinek nem volt szava.-S3 224