Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

vagy az ölelés felé indulva, mennyi tisztaság — és mennyi bűn is ott lépdelt a peronokon, de ilyen volt az élet, a sínek vezettek valahová. Most meg, mintha a semmiből érkező valamire várnának a szentkúti vasútállomáson, mintha odébb, valahol túl a látható vágányokon, leszakadt volna a világ, s ők éppen ebből a leszakadt, megszűnt világból várnák a szerelvényt, hogy elvigye őket.

Az utolsó vonat — az állomásfőnök már csak ennek remegésében élt. Mert jönnie kell a vonatnak! Ha nem, miért áll ott, miért a vastag, kék posztóruhában, föl kell mutatni a zöld tárcsát: indulhat a szerelvény! Gőz, sípszó, a kerekeket hajtó tengelyek meglódulnak, aztán egyre gyorsabb forgás, és a világ rendjén van: a szerelvény kihúz a pályaudvarról.

De nem. Még néhányan várakoztak odébb, időnként feszülten néztek a távolba, a sínek üresen fénylettek, s talán arra gondoltak, mégiscsak jobb lett volna otthon maradni, elbújni valahová a ház sarkába, le a pincébe, vagy ki a gazdasági épületbe, a marharépát tároló verembe — valahová, ahol védve vannak. Itt meg kitették magukat az ostoba, könnyű halálnak. Támadáskor a tüzérség az elsők között a vasútállomást lövi. A távolból tompa puffanások hallatszottak, mintha... vagy csak képzelődtek, s nem mozdult semmi az alföldi némaságban, maradt a megrekedt csönd, s hiába voltak szépek az októberi színek, nem kötötték le a figyelmet.

Egy férfi karon fogta a mellette álló nőt, „gyerünk”, és szinte rántotta magával, a düh és a riadalom kettős ölelésében. Néhány perc múlva visszatértek, mint a megszégyenültek, aztán álltak tovább és várakoztak.

„Maga csak tud valamit!”

A vasutas kettős szerencsétlenségében megvonta a vállát. Itt kell lennie, amikor pedig otthon jelenlétével befedné az övéit, s lesz, ami lesz, elvégre meghalni is könnyebb együtt, a vasút meg meg- süketült, ez már mindennek a vége, ha nem működik.

„Órákkal ezelőtt azt távírdázták, hogy érkezik még egy szerelvény.”

Ez volt a legtöbb, ennek a híradásnak a remény-függönyébe kapaszkodtak. Aki nem bírta tovább, kigyalogolt az állomás végéig, aztán vissza, megint ki, és így tovább.

A szerzetesek mint valami fehér oszlopok, úgy álltak ott, időnként halkan váltottak néhány szót, aztán csöndesen tartották fehér-3 222 K-