Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

„Prefektus atya, ne tessék haragudni, nekem ennyi jutott az eszembe, a szomszédék macskája.”

De ezt úgy mondta, olyan kiállással, amely távol állt bármiféle gyerekes dactól és ellenállástól, nem érzett sértést és szégyent, ezt tudta elmondani a világról és benne magáról. Nem keresett hozzá szavakat, fordulatokat — csak némi fájdalmat érzett az emlékezés miatt, és éppen az emlékezéssel akarta gyógyítani —, odahaza a faluban az öregasszonyok, ha kérdezték őket, mindig azt válaszolták: „csak ne hasogatna annyira”, és megtapogatták a tagjaikat.

Az ő érzése olyan lehet, mint az anyókák lábának és derekának a hasogatása, de ennek a párhuzamnak sincs értelme, ezt már Páter Ferenc gondolta a túlfűtött vasúti kocsiban, lehúzta az ablakot, egészen bepárásodott, a fülledt melegben megcsapta arcát az éles, fagyos szél. El akart fordulni tőle, de nem volt hová, ha meg fölhúzza az ablakot, úgy érezte, elszédíti és megfojtja a vasúti fülke áporodott, izzasztó, meleg szaga.

Belemártotta tekintetét a magány hideg verejtékébe, anyjára gondolt, „elment, hát elment a minden élők útján...”, és a szavak nem ütötték le a fájdalom szögeit, inkább úgy érezte, tennie kell valamit, a halál, anyja halála felszólítja a cselekvésre, mintha fölszabadította volna, hogy már nem kell érte aggódnia, nem kell arra gondolnia: „és mi lesz anyámmal?”, szabadságot kapott a halál által, a felnőtt ember szabadságát, aki már önmagáért felelős, és ez megsokszorozza a tettvágyát.

Páter Ferenc nem készült semmi rendkívülire. Akkor sem, amikor rendtársait kikísérte. A vasútállomáson idegesen megrándult a falusi állomásfőnök arca, amikor megpillantotta a pálos szerzeteseket. Kilépett a forgalmi irodából, mintha tőlük várna segítséget, szinte odaszaladt hozzájuk: „Ki tudja, érkezik-e még szerelvény?” S azt remélte, választ kap az atyáktól a maga várakozására. Minden annyira bizonytalan volt, az asszony otthon a gyerekekkel, ő meg hiába kurblizta a telefont, „halló, Szeged, halló, 614-es állomás...”, senki nem válaszolt a túloldalról, a kapcsolóasztalon a lámpák máskor sűrűn villogtak, mutatták az egyes pályaszakaszokat: szabad — tilos, egyik szemafor megállítja, a másik továbbengedi a szerelvényt, éltek a sínek, az állomások, a váltók, a peronok, sorsok érkeztek és mentek, mindenféle titkokkal, búcsúöleléssel,-a 221 E-