Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
százezer font kölcsönt szándékozik fölvenni a török hajózási társaság hajók beszerzésére... A Boszporusz európai oldalán torpedóállomást létesítenek... Megszökött haramiák... leleplezett hazárdjátékok, kasszafúrás, jégeső és villámcsapás... miniszterek utazása... orvosok továbbképzése... „Bonarda nővér, milyen lesz ott... ahová megyünk... Magyar- országon?” Jó, meglásd, jó, a szaléziek szeretik az ilyen okos, illedelmes fiúkat.” Néhány szó ezerkilencszázhuszonhatban, az úton. „Azt szokták mondani, akkor válik végleg fölnőtté valaki, amikor meghal az anyja.” Páter Ferenc nem szégyellte meztelenül látni halott anyját, fölöltöztette, mielőtt a testvérek megérkeznek. „Asszonydolog az ilyen, fiam, hagyd meg nekik”, szólt az apja. Elfordult, helyreigazította a székeket, mintha ez lenne a legnagyobb gondja, aztán kiment a konyhába, közben visszaszólt: „Ha már így van, azt a kék mintás ruhát add rá, azt szerette a legjobban, pünkösdkor mindig abban ment a templomba.” Fölnőtt vagyok, mert árva lettem, árva vagyok, mert fölnőttem — mint valami imádságot, fonta maga előtt Páter Ferenc az úton, nemsokára odaér az állomásra, a mozdony füstje már kevergett. Légy mindig igazságos és szelíd, mondta a tizenkét éves gyereknek az anyja búcsúzáskor. S hogy ne maradjon egyedül a szó, az apja is hozzátett valamit: „Az igazság gyakran keménységet követel. Ha ez kell, hát légy kemény, de maradj mindig szelíd.” Páter Ferenc ezekkel a mondatokkal szállt föl a szerelvényre. Könnyen talált helyet, egy-két szabadságos katona utazott, meg né- hányan mások, ki tudja, miféle úti céllal, s hogy mit reméltek ettől. A vulkánfíber bőröndöt — most sem hordott benne mást, mint korábban, csak a zsolozsmáskönyvét rakta még bele — könnyű mozdulattal föllendítette a csomagtartóra. Kibámult az ablakon, igen, bámult, egyszerű, várakozásmentes tekintettel, árván és felnőtten, aki egyszerre sok mindent megtudott az életről, de ennek a tudásnak nem volt semmiféle gyakorlati haszna. Csakhogy már elválaszthatatlanul hozzá tartozott, amikor bármire gondolt, bármit meglátott, ez a tudás már mindig ott A3 215 EF
