Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

melyikünk megy el korábban, ez az egyszerű kérdés ült az arcán, s talán még inkább a másik: „És hogyan megyünk el?”

Keze a kilincsen, behoz még egy kis fát, hogy dobjon a tűzre, csönd, az udvaron egy téli madár cserreg, s akkor megszólal a fehér ruhás szerzetes: „Meghalt.” Ha lehet szépségről beszélni, ez a pillanat valamennyiük szépséges együttléte volt. Szorosan, egyszerűen, a képtelenségek természetességével. „Ez a madárarcúvá zsugorodott fehér asszony öt gyermeket szült, köztük engem”, nézte Páter Ferenc halott anyját, s a tudást, hogy már nem él, aligha tudta összekötni saját létezésével, „ez az isteni képtelenség”, és megállt ennél a gondolatnál, „elment, de lehet, hogy mi utazunk, s ő már megérkezett az állandóságba”. Apja mozdulata megállt a kilincsen, nem volt már érdekes a néhány hasáb fa, valahogyan köny- nyű volt az élet, talán éppen a halál miatt, merthogy egymásra talált a kettő.

„Lehet, hogy jobb így... nem élte meg.”

,János bátyáról még mindig semmi hír.

„Talán mégis él...”

„Orosz fogságba esett...?”

„Mások már megkapták a halotti értesítést.”

„Amíg nincs levél, él...” - hátha sosem hozza a postás, mert hogy anyjuk meghalt a betegségben, ez a törvény, de a keleti front? Miféle törvény lenne?

Férfiasság, keménység, vasútállomás, érkezik a szerelvény, be- vagonírozás, fiatal testek, mosoly vagy kín az arcokon, büszkeség és halálvigyor? Minden összekeveredett az egyenruha és a parancsszavak őrült feszességében.

Néhány levél korábban Pálosszentkútra: „Kedves fiam! János bátyád augusztusban írt. Elérték a Don folyót, de súlyos harcokban vesznek részt. Azt mondja, jól van. Imádkozz érte. Én meg gyöngülök, de hát ez nem baj, ha Isten így akaqa. Csak János kerüljön haza épségben. Anyád.”

„Ne kísérjen ki, édesapám, ne fáradjon”, tartotta vissza vállára nyugtatott kezével az öreget Páter Ferenc, fogta kis bőröndjét, kerek szemüvege csillogott vékony, feszes arcán, „még átmegyek Pali bátyámékhoz, Ilonka nővéremékhez, Mária húgomhoz, tőlük is elbúcsúzom”.-3 211 E-