Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Vezér Ferenc: Minden élők útján
János feleségét, Erzsikét volt a legnehezebb megölelnie. Magához szorította, arcát a fehér szerzetesi ruhára. „Ugye, tudsz még imádkozni?” „Már csak azt tudok...”, hallotta a vékony hangot. És elindult, hogy elérje a délelőtti vonatot. S amint az állomás felé haladt, léptei egyre rövidebbekké váltak, lába cingárrá, a keze is kisebb lett, csak a vulkánfíber bőrönd nőtt meg, pedig ugyanaz volt, ugyanaz a barna fedelű, mint egykor, át kellett kötni, hogy ha véletlenül kinyílik a zár, ne boruljon az útra minden, ami az ő tizenkét éves gyerekéletét jelentette. „Hány esztendeje is? Igen, 1926-ban, tizenhét éve...” Kisfiam, Bonarda nővér, a nagynénéd magával visz, mondta neki az anyja, , jó helyre, Magyarországra, ott majd tanulni fogsz, okos ember lesz belőled. Örülj neki.” Ez a tizenkét éves gyerek lépdelt most a vasútállomás felé. Magas szárú cipőjét jól megtalpalták, nem fog fázni benne. Kezében bokáig lógott az utazótáska, verte a cipőjét. Tizenkét év élet... „Sok az öt gyerek”, sóhajtott az anyja. „Megbeszéltem — mondta Bonarda nővér —, befogadják a szalé- ziak az Esztergom-tábori internátusba. Én meg ott leszek a közelben, zárdánk a bazilika alatt van, a Duna-parton.” Az idő mint egy harmonika, ott redőzött, ott hullámzott, ott szűkült össze vagy nyílt szét a szaniszlói vasútállomásra vezető úton. És milyen évet írtak? 1943-at, amikor az anyja meghalt, s a huszonkilenc éves szerzetes lépdelt, kezében a barna bőrönd, hiába mondták, kopott már, horpadt is, kap helyette másikat, nem, őrizte, s akárhová ment, a noviciátusba, aztán a budapesti kolostorba, vagy majd Szentkútra, ezt vitte magával, ehhez ragaszkodott: régen is elfért benne az élete, most is elég lesz. Vagy a tizenkét éves kölyök bokáját veri a súly, pedig csak néhány ing meg nadrág, alsónemű és kabátka fért el benne. Amikor született, nem jelentek meg az újságok. A hétfői nap mintha érdektelen lenne a világ számára, akkor nem történik semmi. Vasárnap után kiürül az élet, csak álmélkodik, mamlaszkodik, fantáziátlanul lötyög, hogy majd másnap megint magához térjen. Hétfőn született, s amint lába alatt ropogott a hó 1943 februárjában, arra gondolt, amiről nem tudhatott: hogy születésekor már 212 K-
