Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

kinn állt egy öregasszony, észrevette a menetet, összecsapta a kezét és sopánkodva fordult a körülötte lévő üres földhöz: — Istenem, elmennek a pálos szerzetesek! Ok is elmennek! Mi lesz velünk?

Hogy pontosan mire gondolt ezekkel a szavakkal, mit jelentett tenyerének csattanása, mindennek a távoli ágyúhangok adták meg az értelmét (ha ez értelemnek nevezhető, mindenesetre az emberi természet része). A süketség megkímélte a fenyegető tompa dörejektől, a háborúról meg annyit tudott, hogy jönnek-mennek az egyenes tartású katonák — vagy csak mennek, mint az ő János fivére az első világháborúba? Kikísérte, aztán a vonat nekilendült, s amikor megjött az értesítés, még akkor sem hitte el, hogy vége, nincs tovább. S a képzelet, hiába annyira eleven, mégsem tud semmit arról, ami kívül esik a közvetlen tapasztalaton. így aztán János bátya — mint a rokon gyerekek emlegették később — megmaradt halálában is snájdig legénynek, egyenes derék, zöldre festett katonaláda, távoli vidékek ismerője; hogy meghalt, s valahol összegyűrődött tagokkal hevert a földön, az már szánalmas, elvonatkoztatott tudássá vált, amit nem akartak birtokba venni.

Páter Ferenc leeresztette a kiskocsi fogantyúját. Odalépett a kerítéshez: talán nem is volt tudatában, milyen jókedvűen — igen, derűsen — nézett a sápítozó öregasszonyra, hogy annak elakadt erre a mozdulata: „Ne féljen, Mári néni, én itt maradok magukkal” — aztán tovább húzta a kocsit.

Arra gondolhatnánk, az élettől elszenesedett öregasszonyról a szerzetesnek a Szatmár megyei Szaniszló és az anyja jutott az eszébe — vagy inkább a nagyanyja. Stanislaunak nevezik ezek, hát nem szégyellik, Szaniszlót Stanislaunak, siránkozott gyerekkorában nagyanyja egyre gyakrabban, amint elhatalmasodott rajta az agyérelmeszesedés, legalábbis ezzel magyarázták dühös-sírós, mégis inkább fájdalmas kitöréseit. S botjával ilyenkor egyre csak csapkodta a veranda korlátját.

A kép hozzátartozott kölyökéveihez, egészen ezerkilencszázhu- szonhatig, amikor szerzetes nagynénjével elindult Magyarországra. „Legalább te menekülj el innen”, sóhajtott az anyja, sápadt, vékony volt az arca, talán az elhatározástól, hogy elengedi a fiát, vagy a vele született törékenység mutatkozott rajta.

„Legalább te, te juss át!” — és ha nem mondták is ki, ez a szorongó, szánakozó, de mindenképpen lihegő gondolat ott élt ben-3 207 K-