Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Vezér Ferenc: Minden élők útján

nük és fölöttük, irányította őket, mint az időszámítás, amelyhez mérniük kell életet, boldogságot, a nappalokat és az éjszakákat.

Hideg, hóesés, roppanó fagy, a filmhíradókban és az újságok címoldalán, később egyre hátrább és egyre kisebb teljedelemben a folyamatos híradás: „Honvédeink vitézül harcolnak a Donnál az ellenséggel”, aztán vitézül védekeznek, vitézül vonulnak vissza, csak éppen azt nem írták: vitézül halnak meg a rettenetes pergőtűzben és szorító fagyban.

Később posta érkezett a szentkúti szerzetesnek, a távolság és a határ fölágaskodott, mint egy megveszekedett állat, az érzés országúján koppant a távirat szövege: „Édesanyád állapota rosszabbodott, ha egy mód van rá, minél hamarabb gyere.”

Ferenc testvér átment a kápolnába, valamelyest engedett a fagy, mégis úgy érezte, mintha keleti fronthideg horzsolná az arcát a magyar alfoldön, talán a tüzérségi lövegek tompa puffanásait is hallotta (ami fizikai képtelenség kétezer kilométeres távolságból, de a hallás több, mint a rezgéshullámok fölfogása), „és János bátyámat hazaengedik-e onnan? — él-e egyáltalán?”, gondolt az unoka- testvérére, s csak azután kapott hirtelen és ijedten nyitott szájjal levegő után; anyja temetésén együtt lesz-e a család Szaniszlón?

„El, még él”, s mintha fönntarthatná ezzel a nem ismert valóságot, maga elé tárta a tenyerét, s így lépett be a kápolnába. „Uram, mindig csak kérni jövök hozzád, és sosem dicsőítelek”, s a huszonkilenc éves szerzetes letérdelt — nem a bársonnyal párnázott térdeplőre, hanem a hideg kőlapokra, hogy szikár legyen a perc.

Imákat mondott, fohászkodott, „mentsd meg, Uram”, „mégne vedd el”, „segítsd meg”, nem érezte a falakból áradó hideget, egészen kipirosodott az arca, a szorongás vagy a nyugtalanság okozta?

Szárazán peregtek az ima-szavak. Mintha nem találták volna helyüket benne, kongtak, fantáziátlanul, üresen; hangjuk volt, de hiányzott a súlyuk, feszültségük és vonzódásuk, mígnem egyszer csak kimondta: „Legyen meg a te akaratod.”

Hosszan maradt még, pedig a távirat kézbevételekor azonnal indulni szeretett volna, fájdalmával türelmetlensége vetekedett. „Megvár, biztosan megvár”, és ott érezte a közelében vagy sokkal inkább magában az anyját. Ha szégyellnivaló lett volna ez, nyilván-43 208 K-