Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
szisszentek csak meg az arcvonásai, amikor térdébe különösen erősen belenyilallt a fájdalom. A barát általában nem vett részt az udvari mulatságokon. Nem kellett hozzá különösebb magyarázat, elvégre szerzetes és püspök... Ezért aztán jelenléte ezen az estén különös hangsúlyt kapott, mindenki tisztában volt vele, nem a mulatság hozta őt ide. Izabella egyre türelmetlenebbé vált. „Nos, püspök úr!” „Fenséged gyönyörűen táncol. Kecsessége elbűvölő. Kár, hogy egy ilyen magamfajta öregember rontja fenséged fényét.” Puff neki! így még bosszantóbb. A fiatalság türelmetlen, az öregemberek már tudják, minél kevesebb az idő, annál kevésbé szabad hajszolni. Meg kell becsülni, kézben tartani, dédelgetni. A barát a maga eldugott kajánságával figyelte Izabella növekvő türelmetlenségét. Botrány nyilván nem kerekedik, de a hangulat egyre feszítőbb. A barát még tovább fokozta. „Szabad egy újabb táncot kérnem?” S bármennyire fájt is a lába, bármennyire unta is — megizzadt, bőrére tapadt a ruha, kellemetlen érzés kerítette hatalmába -, lába mégis ott botorkált Izabella alakja körül. „Biztosan a végén. Majdcsak előáll vele. Mert ez a vén bolond ilyen!” De még mindig nem! A bosszúság egyre inkább elfedi a józan mérlegelést. „Vén csámpás! Mit gúnyolódsz!” Közben kényszeredett mosoly Izabella arcán. Véget ért a zene. A barát udvariasan meghajolt; alig észrevehetően, mégis a gesztus határozottságával. „Köszönöm fenséged jóindulatát, hogy a táncot nekem adta. De ha megengedi, visszavonulok. A szerzetesnek és a püspöknek inkább a zsolozsmáskönyv mellett a helye.” Izabella tombolt. A szitkok már egészen magasra csaptak benne. „Mit akar ez a csontkarvaly? Mit akar!” A pácolás egészen jól sikerült. Amikor a harag feszültsége elfolyt már, s az utána következő közömbösség apálya is alábbhagyott, György barát néhány nap múlva elérkezettnek látta az időt, hogy tárgyilagosan — tárgyilagosan és őszintén! - előadja, mire gondol.-53 192 EE
