Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

Izabellának addigra nem maradt érzelme, nem maradt szava, dühkitörésre se ragadtatta magát. Merev tekintettel hallgatott, majd elbocsátotta a helytartót és kincstárnokot. Végtére is megszerezte fiának a hercegi címet és a velejáró birtokot, s neki is be kellett látnia, onnan bármikor vissza lehet térni, vagy másfelé elindulhat a fiú a hatalmi házasságok mezején, s a harmincezer aranyforintos évi járadék nem megvetendő. „Itt, Erdélyben csak a folyamatos kényszer és zűrzavar vesz körül.”

Végre, talán most sikerült meggyőzni Izabellát, biztatta a barátot környezete; nyomorúságos az élet, válaszolta, aztán csak hallgatott. Korábban is hallgatag volt, most meg, öregségére kimondottan szófukarrá vált. Öregségére — hiszen már mióta öregedett? Fiatalon is sokkal idősebb ember benyomását keltette, a legtöbben azt sem tudták, hány éves lehet. Erőteljes felépítése most is kitűnt, bár háta már kissé meggörnyedt, feje vállai közé esett, és hallgatott, mind többet hallgatott. Ez a némaság sokkal jobban idegesítette ellenfeleit, mintha kitört volna és bármiféle sértő szózuhataggal árasztaná el őket.

Valóban úgy gondolta, elfáradt. Belefáradt. Egymás után születtek a megállapodások — jaj, csak a harmadik fél ne tudja meg! —, s gyakorta éppen a szerződést aláírók árulták el a „titkot”. Mert ők megint csak az egyéni érdekre tekintettek, nem az eszmére. S György barát, mint a játékos, aki egyre rögeszmésebbé válik abban, melyik lapra kell tennie, s már ragaszkodik hozzá, minden józan kártyaszabály ellenében — úgy ragaszkodott ahhoz az eszméhez, hogy meg kell mentenie az ország egységét, ha időlegesen elveszik is. Ám ha ez az ára! Akár a részleges tisztesség, akár a részleges föláldozás árán is. Mert ha a terület végképp átcsúszik egyik vagy másik nagyhatalomhoz, egyszerűen eltűnik. „Ettől persze még élnek majd itt emberek, egy ideig talán ugyanezt a nyelvet beszélik, gyerekeik és unokáik ugyanazokat a hegyeket látják — de valami mégis örökre elvész. S hogy mi — ezt maga sem tudta elgondolni. Mert ez több volt, mint szó, több, mint érzés, több, mint józan meggondolás — valami fölséges és szép. Ösztönösen tudta, mit kell tennie ennek érdekében. S nem számított más.

A váradi, majd a gyalui egyezmény, a német választófejedelmek döntése, hogy Ferdinándnak hadsereget adnak, a schmalkaldeni-43 193