Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
Izabella a maga fiatal vágyait vetítette bele az idők erejébe, de nem vett tudomást annak kegyedenségéről és kisszerűségéről. Hogyan is tehette volna? Hiszen fiatalsága érzéketlen volt még erre. Ő csak a közveden akaratot látta: „A fiam a király, a fiam a király!” — és szegény csecsemőnek a feje nem bírta volna el a koronát, ezért aztán a ceremónián úgy tartották a még puha koponya fölé a szakrális ékszert, mintha... S ez talán szimbólumnak is tekinthető. Minden olyan alakot öltött, mintha... aztán kiderült, mégsem. S új „mintha”-képletek jelentkeztek, de egyik sem vezetett eredményre. Fene megette az egészet — legyintettek sokan, akik nem láttak ki a jelen jól árkolt medréből, s miután ilyen bölcsességre futotta csak tőlük, minden figyelmüket az egyéni haszonszerzésre fordították. „A megragadás kora” — dünnyögte György barát. S ez vált szinte törvénnyé, életmederré, miközben senki nem tudta, mit és meddig birtokolhat, nemcsak várat, várost, földet és másféle kincseket, hanem saját magára is vonatkozott ez. Az ilyen kapzsi- ösztönű korban még inkább elharap ódzik az önzés, a durvaság és a kegyetlen tiprás. Persze semmi új, semmi rendkívüli ebben. Ami az emberi természetről megfogalmazható, azt már évezredekkel korábban lejegyezték; s ezzel ki is merítették az ember mozgásterét. Utána minden már ismédés: nem történhet másként. Az ember természete maradandó, a bűnbe belefaragva — a jelen időben élők sosem hajlandók elfogadni ezt, s erre a legjobb módszer, ha figyelmen kívül hagyják a múlt tapasztalatait. Az ember általánosan bűnös, de egyediségében mégis képes kitörni ebből. György barát nem gondolta, hogy ezekkel a töprengésekkel valami újdonságra jut, nem, egyszerűen csak nézelődött, vakaró- dzott, tűnődött az időben, s már egyre kevésbé akarta megérteni, amiről tudta, hogy érthetetlen: az ember nem kerülhet a bölcs szemlélő pozíciójába saját sorsa felől. Nem játékmester, aki kényelmes székből — minden tét nélkül! — tekinthet szerencsesorsra föltett életére. Mit is mondott, amikor János király mellé szegődött: az igazi boldogság az önként vállalt boldogtalanság! Nem önkínzást jelent-SS 182 ß-
