Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
de ő képes a cselekvésre, s azt gondolja, minden egyes halál átformálja az életet. így van ez, csakhogy nem olyan módon, ahogyan gondolja. Különösen ha egy király haldoklik. A külső termekben kimért tolongás, arcok, gesztusok, mérlegelés, futárokat küldenek, vagy éppen visszatartanak, „van már valami?”, suttogják, a halál tényét kérdezik, de a szoba mélyéből még csak a várakozás, nem a halál lehelete tör elő. Különös izgalom ez. Az élő a haláltól megmagyarázhatatlan reményt vár. Mert mindig más hal meg. Egészen addig, amíg ő maga is... de erre nem gondol, fél ugyan, de nem gondol erre; ő még él, s az élet birtoklása hatalmi öntudattal tölti el. „Olyan korban élünk — kezdte János király, nehezére esett, hogy a legkisebb mértékben is változtasson testtartásán —, amikor nemigen lehet megbízni másokban. Hanyatlik az ember, hiába minden jajongás, az öntudat ostoba játéka, hanyatlik. Meghalok. Nem irigylem az életet senkitől. Legföljebb a magam élete fölött sajnálkozom. Még látni szerettem volna... a tejfehér bőrét... ahogyan járni kezd, totyogó, bizonytalan léptekkel, s amikor először megy ki egyedül a mezőre, és majd puha szőrszálak jelennek meg az állán, tekintete már a felnőtté, szeme érti az életet, még hiszi, hogy valami teljesre hivatott...” Visszacsuklott az élmény egyszerű fájdalmába. Ez a szörnyű: ha a test már nem bírja tovább, de a szellem és az érzések még mindig az élettel játszanak. György barát megfogta a kezét; a királynak már nem volt ereje mozdítani rajta. Az élő nem tudta, ez a gesztus mit jelent a másiknak, a még élőnek. Semmit nem tudunk a másikról — mindig csak feltevésekkel élünk; egyik ember tapogatódzik a másik felé, sután, ügyetlenül, mohón, öntelten, de mindez az ő tudata. A másikéról fogalma sincs, legfeljebb csak elképzelése. János király, a még itt működő értelem realitásával, nekirugaszkodott korábbi gondolatának. De már nem tartotta szükségesnek, hogy bármi fölösleges szót fűzzön hozzá. „A fiam... a folytonosság... ez az egyeden esély az ország megmentésére. Ha nincs király, Magyarország szertefoszlik, mint az elhasznált szövet; s már nem hiányzik senkinek. De ameddig van királya...! Nem baj, ha csecsemő, mégis király!” ^ 169 E-
