Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

„No, de igyunk is közben!” — és sima, könnyű fehérbort töltött, az ételhez ilyen illett.

„Hallottál-e rólam bárkitől, bármi jót?”

Ez már kikerülhetetlen volt. Antal testvéren végigfutott a gondolat: mégis igaz lenne? Mégsem barát, mégsem pálos szerzetes, hanem gonosztevő?! Aki előbb megeteti, megitatja áldozatát, majd kifaggatja, s végez vele. „Hát ezért volt szükség erre a színjátékra?”

De már annyira jóllakott, s az ital is úgy eltöltötte, hogy nem tudta, érdemes-e félnie, s kibúvót keresnie: „Hallottál-e rólam bárkitől, bármi jót?”

„Nem, csak rosszat.”

„Látod, testvérem. Ez az én mentségem. Mert ha valakiről hallani jót és rosszat, akkor el lehet töprengeni azon, melyik az igaz, illetve melyikből mennyi tartozik az igazsághoz. De ha azt mondják, ez az ember csupa gonoszság, megszállottan rossz, akkor van miben reménykedni. Mert kizárólag rossz nincs ezen a földön, az ítélet tehát hamis.”

Antal testvér már nem félt. Nemhogy nem félt, hanem egyszeriben ragaszkodott. „Ó, ha velünk lenne Sajóládon!”

S nem tudta, miért is gondolhatta volna, hogy szinte ugyanakkor egy néma Jób-sírás-sóhaj hullámozta végig a barátot: „Ó, ha Sajóládon lehetnék!”

A nap fényében egyre gyöngült, miközben alakjában egyre nagyobbodott lefelé zuhantában, mintha még meg akarta volna érlelni, az utolsókig kicsordítani ezt az estét.

„Lázadni? Utyeszenovics György, lázadni? Kiszakadni minden formaságból, hogy aztán valami csoda történjen?” Lassú billentés- sel tekintett magára a barát. Odahaza — és ez Sajóládot jelentette — ebben az évszakban, ebben az órában az ablak sarkához még odaszorul a fény. „S minden fájdalom, minden kétség és kín — nevessen ki bárki — megszelídül a fényességben mondott imán.” Ez még mindig a Jób-megpróbáltatáshoz tartozott.

Kisétáltak a folyosóra. „Antal testvér, arra gondoltam, elmondom neked, ne érts félre, szinte meggyónom azt a hatalmi-politikai játszmát, amelynek egyszerre vagyok rendezője és szereplője. De amint elnézlek, szégyenletesnek érzem az én kicsinységemet. Ugyan már! Hogy egyik király meg a másik, egyik nagyúr meg-3 157 3-