Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

küldte a nála fiatalabb, és a küldetéshez megfelelően szikárnak talált Antal atyát; akit nem téríthet el semmiféle könnyű hatás és csábító szándék oly egykönnyen.

Megalázó egyedül enni, ha más is ül az asztalnál. György barát, bár különösebben nem volt rá szüksége, vágott egy szeletet az oldalasból, s kínálta testvérének. „Régi igazság, hogy enni kell valamit, az oldja a kínos helyzeteket.”

S valóban így volt. Antal atya minél közelebb ért Váradhoz, annál inkább nőtt benne a szorongás. Annyi mindent hallott György barátról, hogy legszívesebben visszafordult volna. Dehogyis barát az! Micsoda, szerzetes?! Legföljebb a ruhája szerzetes, de ő maga...!

Ilyen és efféle hangok hallatszottak, „nagyúr ő, nemcsak püspök, hanem kincstartó”. S ha valaki kincstartó, arról máris csak a leg- rosszabbakat lehet gondolni. „És kiismerhetetlenül forgolódik erre- arra, képtelenség megérti, éppen mit és miért cselekszik.” S az ilyen emberrel szemben a fenntartás, irigység és félelem utálattal találkozik; egyszer, ha úgy hozza a pillanatnyi kedv, fölemelik és ujjon- ganak érte, másszor letaszítják — az üresen hadakozó indulat hajtja ezt végre.

György barátot sosem emelték fel. Mindig csak letaszítani akarták — talán azért, mert képtelenek voltak megérteni őt, s az ebből származó bizonytalanság a legrosszabb. Föl nem emelhették ezt a hosszú orrú, dús szemöldökű férfit, akinek a járása kissé megroppant, talán a bal térde fájt, azért sántított, s összesúgtak-összebök- tek mögötte: „Ott megy a Belzebub! Belzebub testvér! Aki a pokol tüzét rakja megnyomorodott, kormos gonoszsággal.”

Antal atya vágott magának a húsból: úgy kanyarította, hogy a sovány mellé a zsíros részből is jusson, látta a remegéséből, hogy szinte megabálódott, s ezt szerette a legjobban. Már nem tartott a püspöktől, vagy... igazította ki magát, a pegel úrtól, akiről korábban úgy gondolta, merthogy kincstartó, csupa arany veszi körül, s már maga sem látszik ki a csillogásból és az ékkövekből. Ehelyett ültek a vastag tölgyfa asztalnál, a langyos zsírszag mozdulatlanná tette az ebédlőt.

„Aztán mit mondanak rólam?” — kérdezte György barát két falat között, szájában félretolva a falatot, mintegy mellékesen, jelentéktelenül.

A3 156 EE