Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

György barát szája széle bal oldalon megremegett. Lecsüngő bajsza fölerősítette ezt a halvány gyengeséget; vagy éppenséggel erőt? „Peijel úr? Mikor szólítottak engem így legutóbb?”

S azóta mi mindent hordtak rá, mocskot, szemetet? Mintha ezt bárki megtehetné, mert a barát „olyan”, „az a hír járja róla”, az egyik írás ekként fogalmazott: ,János király környezetében mindenki utál mindenkit, de leginkább mindenki György barátot.” „Testvérem” — még mindig fénylett a nappal, „mesélj nekem Sajóládról”. A konyha felől sisteregtek az illatok.

S hogy Antal atya szikár volt, csontos szavú, György barát mintha körülölelné: „Nos, testvérem...?”

És maga kezdett mesélni. Megvan-e még a nyárfasor a folyó felé? Egyszer fészket talált a magas ágak között. Színes madárpár repült föl belőle, olyat még nem látott azon a vidéken! Megvannak-e még?

Aztán gondolata és hangulata leborult a Jób-veszteség következő sírja elé: „Hát persze, biztosan nincs már meg. Hogyan is gondolhattam volna... De a földek teremnek-e? Jut-e a falvak népének is? Milyen gyakran árad ki a folyó? És meddig hasal el olyankor a víz?”

Ezekre már tudott válaszolni Antal atya. Közben előhozták a gőzölgő húsokat — rengő sült oldalast és csülköt, hozzá párolt káposztát és puhára főzött kását. Antal atya az illatokat magába engedte, mintha ennyi elég lenne neki.

„Elvinném... el vinném magammal... éhezünk odahaza, ezért jöttem... egyszer az árvíz rohasztotta ki a termést, a legutóbbi évben meg az aszály tett tönkre mindent. Akkora a szárazság, hogy az utolsó zöld is elfonnyadt, az állatokat meg pestis támadta meg. Éhezünk, peijel úr, a parasztok eldugtak maguknak valamennyit, nincs járandóság, sovány azoknak az arca is.”

„A fene egye meg! — dühöngött György barát. — Mindenféle európai taktikákon jár az eszem, közben nem veszem észre, mi folyik körülöttem?”

„Atyám — fordult szerzetes testvéréhez —, ha megígérem, hogy ugyanilyen eledelből jut az otthoniaknak is, hajlandó enni?”

Antal atya erre bólintott, elvégre ezért jött. A mostani sajóládi peg el nem szánta rá magát az útra, legszívesebben ő maga indult volna, de neki ott kellett tartani a lelket az emberekben. Ezért-a 155 a-