Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

oktatni, de aztán eszébe jutott: végtére is menedéket kapott a kolostorban, hát kénytelen végighallgatni. Bizonyára valami kenetes szózuhatag következik, aligha lehet bármit kezdeni vele, gondolta, ám amikor a barát szikáran fölvázolta a Spanyolországtól Franciaországon, Itálián és a német választófejedelmek indítékain át egészen a szeldzsuk-török birodalom belső természetrajzáig terjedő földrajzi és politikai összefüggéseket, a király egyre inkább elámult. Nincs erre más szó: elámult. Anyja egykori nyersen faragott hadnagyának, aztán a pálos kolostorok mélyére bújt embernek honnan van ilyen érzékeny tudása? Könyvekből nem vehette, Teschenben még írni-olvasni sem tudott, erről egyébként sem értekeztek a drága könyvek lapjain az okos férfiak. A kor fejleményei elől a múltba kalandoztak, higgadt bölcsességekbe temetkeztek, a jelenről nem mondtak semmi érdemlegeset, vagy mélyen hallgattak róla.

„A jelen rendkívül veszélyes, s éppen az aktuális hatalom a legveszélyesebb” — mondta a pálos szerzetes száraz-recsegő hangján. Istvánfiynál olvasható ilyesmi, de György barát még csak a létezéséről sem tudott, tőle tehát nem vehette eszméit. Hát akkor honnan?

Maga sem tudta. De amint egyre inkább belemelegedett — régen fordult vele elő ehhez hasonló —, előadta az európai hatalmi politika összefüggéseit, kinek mi áll az érdekében, s ezt az érdeket kiknek ellenében kell érvényre juttatnia. Ugyanakkor, mutatott rá, nem elégséges az erő képletének a megfogalmazása. Más szempontokat is figyelembe kell venni. Vajon éppen a megfelelő ember áll-e azon a helyen — nevezzék fejedelemnek, királynak, császárnak vagy éppenséggel szultánnak —, aki a személyétől független erőtérben képes az erőtér szabályainak megfelelően cselekedni. A szükséges szándék megbicsaklik a személy alkalmadanságán. „Ilyen értelemben — folytatta György barát — a történelem, vagy másként, a jelen történelme, a politika nem úgynevezett objektív törvényszerűségek érvényesülése, hanem minden látszólagos szigorúsága és ismétlődése ellenére a jelen véletlenszerűsége — ha megengedi királyom, én ezt a kifejezést: véletlenszerűség, gondviselésnek nevezem.”

A király megborzongott, de hallgatott. Előbb egy határozott mozdulattal elsodorta volna a barátot, nem lett volna nehéz odébb-S3 127 K-