Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)
Fráter György: Az idők ereje
étel a gyomrot — nem, annál sokkal inkább. Kinek gyónják meg? Csak egyetlen lehetőség adódott. És a szentség vétele nélkül vezekeltek egészen addig, amíg György barát haza nem érkezett lengyelországi küldetéséből. S egymás után jelentkeztek nála: „Atyám, gyónni akarok!” A peijel meghallgatta mindhármuk mea culpáját. „Szegények, ó, szegények!” — imádkozott, hogy a megbánás szavai igazak legyenek, s ő méltó arra, hogy rajta keresztül elérkezzék a megbocsátás isteni kegyelme. Amikor ezzel végzett, magához hívatta őket. „Testvéreim, gazdagságra vágytok? Ha rajtam múlna nektek adnám az összes serleget és kupát, nyakéket és fülönfüggőt, még a gyűrűket is. Csakhogy nem birtokolom ezeket. Őrzöm, hogy ha majd szükség lesz rá, elővehessük. A szükséget meg rendünk közössége diktálja. A magamét szívesen adnám, de legföljebb egy molyette szerzetesi ruhát kínálhatok. Ha ezzel beéritek...” A három szerzetes lesújtva kullogott el. Még lépéseik hangját is szégyellték a klauzúra folyosóján. György barát meg azon tűnődött, hát lehetnek még nála rosszabb pálos szerzetesek is? Mert azt gondolta, az ő gyarlóságán aligha lehet túltenni; gyönge hitű és tudatlan, bár egyszer végigolvasta a Bibliát, már amit megértett belőle, és az imádkozásban is nemegyszer előfordult, hogy csak annyit mondott: „Uram, hiszed tudod...”, s a többit ráhagyta Istenre. Hírek érkeztek Sajóládra innen és onnan is, ki ezt mondta, ki azt, ki így, ki másként tudta. György barát sokat volt úton. Keveset beszélt, de annál többet hallgatott. Különleges tulajdonsággal rendelkezett: azonnal megjegyezte, amit hallott, s még azt is tudta kifinomult érzékével, hogy mennyire tarthatja szavahihetőnek, akit éppen hallgatott. Emlékezetében megült a mondat, s vele együtt, mint egy kis figyelmeztető cédula: ezt kevésbé érdemes tekintetbe venni, más valakinek a szava ellenben annál inkább megfontolásra késztető. S mert szikár volt megjelenésében, rezzenéstelen arcú, tartózkodott az indulati kitörésektől — talán a fűszálakat rúgta szét még évekkel korábban látványosan, azóta sem tudták kibillenteni már-már érzéketlennek tűnő közömbösségéből —, ezért a legtöbben őszintén beszéltek előtte. Bizalmat keltett, nem gondolták 116 E3-
