Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

törököt, de a kard, ha elvágja a kezeket összekötő rabszíjat, a szabadság eszköze.”

Megvakarta a fejét, nem tudott lefeküdni. „Negyvennégy esztendős vagyok. Mire számíthatok még? Ebben a korban már nem száll harcba az ember. És miért harcolnék? Egy darab földért? Birtokért, hatalomért? Miért harcol az ember?”

Lecsillapította egymásra torlódó gondolatait, aludnia kell, majd reggel korán kel, hogy a vendégnek elébe mehessen, imával, ennivalóval fogadja, ahogyan a sajóládi kolostorban szokás volt.

Másnap együtt vonultak a templomba, György barát a közös zsolozsma megkezdése előtt elmondta a testvéreknek, amit a ferences szerzetestől hallott. „Imádkozzunk a pusztamaród áldozatokért.” A szél a templomablaknak csapta a száraz leveleket. „Cselekedni — az ember ebben találhatja meg magát.”

A reggelinél a ferences szerzetes megemlítette, különös hírek járnak a sajóládi peijélről. Nagyszerű reggelit kapott, gazdagon terítettek elé. „Nemhiába mondják, hogy a perjel úr igazi vagyont gyűjtött.”

„Ezek csak mendemondák. Mi a gazdagság? S miért a gazdagság?”

A ferences széttárta kaiját az asztal fölött.

„Testvérem, ez lenne a gazdagság? De kinek szolgál? Magamnak aligha. Nézze, egy-két falatot eszem, azt is inkább csak a savanyú tejből, ennyi elég nekem. Nem kívánok többet. Fekhelyem is a legegyszerűbb.”

„Mit gondol, peg el úr, mi lesz a sorsunk?”

„Mi lesz a sorsunk? Ki tudja? Ha emiatt rettegünk, elfojtjuk fülünkben az Űr hangját, s kendőt kötünk a szemünk elé. A sorsunk? Mi a sors? Mondjuk, mert megtanultuk, s úgy teszünk, mintha tisztában volnánk vele. De mi a sors?”

A ferences szerzetes két falat között fölnézett: „A sors tüskés végű madárszárny...”, s hogy György barát nem válaszolt, zavarában ki akarta egészíteni: „Ilyen kép él bennem, a szárnyalás, ugyanakkor...”

„Nem, nem, hagyja csak testvérem a gondolati erőlködést. Igaza van. A sors tüskés végű madárszárny. Értem. Fölemel, ugyanakkor a föld felé szúr.”

Sokáig beszélgettek. A ferencesnek jó étvágya volt, György barát örült ennek.-S 112 E-