Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

mennie, legszívesebben visszafutott volna, hogy megérintse anyja tejszagú karját, de nem tehette. Valamiért nagyfiúnak mondták, s illett úgy viselkednie. Talán ezért utálta az illemet.

„Hadd legyek szabad!” - kiáltotta, és senki nem értette a törökkel vívott csetepaté után, miért vált még morcosabbá ez a gyerekkatona. Elvonult, és ott csapkodott a kardjával, de olyan erővel és szenvedéllyel, mintha egyszer és mindenkorra szeretné kicsorbítani a fegyver élét.

Anyja tekintete és a török nézése. Amikor tudta már, hogy meghal, mert hátába mélyen beledöfött ennek a kölyöknek a kardja; lefordult a lováról, a fájdalom még nem, de a rettenet, hogy most vége, már odaköltözött.

Egy alkalommal a magiszteréhez igyekezett, nem érdekelte, hogy eltelt már az este, meg kell hogy hallgassa őt: „Atyám, mi az, ami elmondhatatlan az emberről? Mi az, ami nem gondolat, nem érzés, valami más, nincs rá szó, nincs rá gondolat, de jó nagyon.”

A magiszter átölelte az apródszolgálatban megerősödött vállát, s azt mondta: „Ez fiam, a kegyelem. De ne kérdezz többet. Én is csak ennyit tudok róla — hogy képes vagyok kimondani.”

Úgy látta, a magiszter egyáltalán nem boldogtalan tudatlansága miatt. Nemtörődömség a kegyelem iránt? Előbb arra gondolt, már a kegyelem kiejtésére össze kellene görnyednie, arcának átszellemülnie, és mereven, méltóságteljesen nézni az ég felé, térdre esni, ahogyan még soha. Ehelyett a magiszter könnyedén megveregette a lapockáját. Mosolygott, már-már dalolt: „A kegyelem, testvérem, a kegyelem!”

Kolostori cellája felé tartott. Zúgott a feje. Nem történt semmi rendkívüli, de olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. No persze, nem folyamatosan, egy-egy pillanatra érkezett meg ez a szabadság, aztán eltűnt, majd megint: mintha...

Azt gondolhatnánk, ez az állapot ébren tartotta, s a misztérium révületével nézte az eget cellája ablakából, vagy összegörnyedve, térden imádkozva. Ehelyett kényelmesen lefeküdt, a kolostorfolyosón az éjjeli jelzőfények utolsót sercentek, és szépen elaludt.

Anyjának, annak az utolsó mozdulatnak, ahogyan ösztönösen kinyújtotta a kezét a nők élettartó birtoklási gesztusával, aztán apja szálkás vonásainak, amikor megmutatta neki a parasztokat, he-3 106 E-