Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

Anyja elengedte nyolcéves kezét. „Apródnak szegődsz Corvin János úrhoz, fiam...”, és az elnyelt könnyek fölött vékony hangján hozzátette: „de hiszen még olyan apró vagy”.

A gyakorlatozó katona karjából kifolyó vér... és a kardszúrástól hanyatt zuhanó török; a szemek már megmerevedtek, a láb kaparta a földet, mintha valamit akart volna még.

„Mindannyian akarunk még valamit” — nézett föl az oratóriumban György barát. „Akarunk? Ez az ember szava. S ha pusztán az emberi szóra, az emberi akaratra hagyatkozunk, hiába olyan szép minden, a folyó, a fák, a lányok és a férfiak, akkor is csak emberi, s belefullad az elmúlásba.”

Belefullad, mint ő a saját kínjába. „Miért nem tisztul meg az értelmem, hogy azt lássam csak, amit látnom érdemes? Ami nem ver fájdalmával, ami nem feszít meg, nem aláz kínos szégyenével.” György barát talán arra gondolt, az emlékezés, a nem-felejtés valamiképpen már a szenvedésben való megtisztuláshoz tartozik.

Huszonnégy éves volt, „eleget szenvedtem már” — kopogott a budaszentlőrinci kolostor ajtaján ezerötszázhatban. A reneszánsz illatok belengték a szerzetesi házat is. Művelt társai között barbárnak, otromba szellemi mozgásúnak érezte magát. De nem érdekelte. „Mindannyian eljuthatunk valahová.”

Tömöri Pál, ez az özvegy, vaskos termetű férfi ferences szerzetes lett. A kolostorból indult az érvényesülés útján Frangepán Ferenc kalocsai érsek. György barátot nem ilyen vágyak vezették. De maga sem tudta, mi mozgatja. S nem is kereste a magyarázatát. „Amit tudnunk kell, megtudhatjuk, aminek a megismerésére meg nem vagyunk hivatottak, hagynunk kell.”

Egyszer magához rendelte a novíciusmester: „Úgy látom, gátlástalan vagy cselekedeteidben, fiam. Sok bajod származhat még ebből az életben. De azt is látom, ugyanilyen gátlástalanul élsz a lelkedben. Nem tudom, mire hívattál. Szentnek vagy gonosznak?” Mintha csak táncot járt volna vele a származása: a dalmát szikár- ság és keménység táncra kérte anyjában az olasz életkedvet és lágyságot. Mi származhat ebből? Néha azt mondta magáról: szörnyű fajzat. A lehető legrosszabb. S nem tudták, komolyan kell-e venni. A mosoly ugyanis mintha örökre lefagyott volna az arcáról — vagy soha nem is költözött oda. Milyen ember lehet, aki nem tud nevetni? Még csak halvány mosoly sem evezett át vonásain,-53 104 K-