Elmer István: Fehér szavak. Kisregények a pálos rend történetéből (Budapest, 2013)

Fráter György: Az idők ereje

Az ima éppen így hangzott: „Uram, miért nem mentesz meg az emlékezés kínjától? Miért, hogy mindent látok, s az emlékek nem fakulnak ki az időben. Büntetés ez? Ennyire gonosz lennék?”

Gyerekkorában apja kivitte a földre. Hosszú volt az út, elfáradt, nyöszörgőit, „hagyd abba”, szólt rá az apja; mintha lázas lenne, forrónak és a láthatatlanba veszőnek érezte magát — menni, szótlanul csak menni; alig volt nyolcéves.

Későn indultak, a fedél nélküli déli hőségben értek oda. A parasztok éppen akkor hagyták abba a munkát, az árnyék felé döng- tek lépteik — szótlan verejtékezés. Arcukon semmi harag, akkor sem, amikor megpillantották a nemes urat, mint a bölcsek, úgy emelték lassan, megfontoltan a lábukat, alkalmas helyet kerestek a bokrok alatt, s térdükre ejtették a kaqukat, mielőtt az ételhez nyúltak volna.

„Nézd, nézd őket” — mutatta távolabbról az apja. „Azt gondolják, még nekem dolgoznak. Nem tudják, hogy minden elveszett. De nekik mindegy is. Ilyen az ember: rossz vagy jó? Nem a mi dolgunk eldönteni... Féltelek, fiacskám. Azért mutatom meg őket, mert rád is ez vár. Ez a fáradt szótlanság. S hiába kérded, ki a bűnös ezért — indulatoddal hiába keresel választ.”

„Lázas vagyok, zsibbadtan lázas” — de nem mert szólni.

„Apám, miért kínlódsz?” - vörhenyes szenvedés.

Ha feledni tudott volna. De képtelen volt szabadulni ettől a fogyatékosságától — látszólag többlettől: mindenre emlékezett.

Emlékezett erre az alkalomra is, pontosan tudta, hol járt a nap, merre vetült árnyék, milyen ereje volt a hőségnek, mennyire szikkadt ki a föld — és apja szavai, mozdulatai. S mindez nem külön- külön, hanem egyszerre, egyetlen képbe foglalva, egyetlen érzékelésbe; nincsenek részek, csak az egész. A kín annál nagyobb. Nem kell megértenünk a fájdalom természetét, a lényeg mindig túlmutat a puszta értelmen.

Zörögtek a harasztos bokrok. A szél rázta őket.

És anyja szeme... A szeme volt, a tekintete, az arca, vagy egész lénye? Butaság fölhasítani a világot ilyen vékony szeletekre. Butaság — az ember butasága, hogy mindent meg akar érteni, s mint amikor aprófát vág, kényszeresen hasogatja a valóságot. S a végén rájön, semmit nem talált.-S 103 K-