In memóriam prof. Dr. Leel-Össy Lóránt - Kolos füzetek (Esztergom, 2018)
előtt kijelentettem, hogy orvos leszek. De szó nélkül elfogadták. Hogyan vettek fel ilyen családi, politikai előzmények után az orvosi egyetemre? Egyszerű a válasz: nem volt felvételi, és 1946-ban még csak nyolcvanan kezdtünk egy évfolyamot. Ez nagy szerencse volt. Miért választottad végleges szakodnak az elme-és ideg- gyógyászatot? Előbb elmegyógyász akartam lenni, mert a lélektan, hipnózissal gyógyítás stb. nagyon érdekelt. Gábor Aurél zseniális orvos, zenész, a belgyógyászaton dolgozott és hallottam, hogy asztmásokat csaknem titokban (1948) hipnózissal gyógykezel és az anatómiáról, ahol fél évig én is voltam, jól ismert. Harmadévesként jelentkeztem nála megtanulni a hipnózist, és volt olyan eset, amikor nem ért rá, s megkért, hogy csináljam meg az ülést (így hívtuk akkor a kezelést). Ettől függetlenül nyáron mindig bejártam a belgyógyászatra is, mert lenyűgözött Keller tanár úr diagnosztikája. Végül hallgattam Sántha professzor előadásait és annyira megfogott, hogy jelentkeztem, mint ötödéves, 1950-ben a klinikájára. Kifejtette, hogy végzés előtt nem szívesen vesz fel senkit, mert előbb a kórbonctanon illik eltölteni egy-két gyakorló évet, de tudta, hogy engem Kellner professzor negyedéves koromban, amikor jelentkeztem nála, politikai okokból nem vett fel a kórbonctanra, és ezért kivételt tett. Az idegklinikán pár hónap alatt az ideggyógyászat kezdett érdekelni, és átváltottam Sántha professzor humanitása és széleskörű, magas szintű tudása hatására az ideggyógyászatra, ott is az agykutatásra, mert végül idegsebész szerettem volna lenni, és nála annak az előfeltételei megvoltak. Amikor 1951-ben őt elüldözték, akkor engem is kitettek, illetve végzésem után nem vettek fel a klinikára ...... Te, aki az emberek pszichéjével foglalkozó orvos vagy, s kutató munkával is foglalkozol, kaptál-e segítséget munkádhoz más tudományágaktól és művészetektől, s ezt sikerült-e hasznosítani a mindennapi gyógyításban? Az eddigiekből némileg kiderülhetett, hogy gimnazista korom óta olyan emberideálom volt, aki „mindenhez ért egy kicsit”, a szakmájához pedig a legfelső szin11
