Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)

SZEIFERT JUDIT

Fuvallatképek, titokszövedékek

Kókay Krisztina grafikái és textilképei

Ahogy a felhők árnyékot vetnek a hegyvonulatokra, a tavak, a tengerek irizáló vízfelszínére - úgy vetülnek Kókay Krisztina rajzai a papír felületére. A rajzok nem árnyékok, hanem szinte elemelkednek a lap felszínétől, s mint a felhők a víztükör felett, táncoló árnyékfoszlányokat képeznek a papíron. Ezzel a rajz és árnyéka együttesen alakítja a leheletnyi faktúrát.

Úgy érezzük, Kókay Krisztina művei az alapanyagul szolgáló papír vagy vászon és a nézők szeme közötti térben lebegnek, miközben rajzai és gobelinjei szervesen ízesülnek a hordozófelületekhez, kiemelve a papír vagy a textil sajátosságait, illetve a bennük rejlő faktúrák eltéréseit, valamint hasonlóságait és azonosságait egyaránt. Grafikai munkamódszere is a szövéshez hasonló: apró vonalkákból szövedékszerűen alakítja ki organikus képfelületeit.

Grafikái és gobelinjei mintha a lét és a nemlét között lebegő árnyak, a múltból fölsejlő emlékképek vetülései, a lélek érzékeny rezdüléseinek látható megjelenései lennének. Képeinek alapélménye a közeli vagy távoli múltra való emlékezésből táplálkozik. Metafizikus időtlenségben lebegő-zuhanó kompozíciói történelmi távlatokat sejtetnek, amelyek jócskán túlmutatnak az emberi lét határain (például Emlékezés, 1990; Római töredék I-II.). Ugyanakkor azt is érezzük, hogy konkrét élményanyagból születtek alkotásai. A gyermekkor (Régi kapunk, 2000; Régi kert, 2000), a szeretett szülőváros Esztergom jellegzetes motívumai (például Várhegy, 1992), a rendszeresen látogatott Kecskeméti művésztelep (Kecskemét I-I1L) inspirálták ezeket a helyeket és korokat áthidaló, türelemmel és alázattal kialakított szövedékes faktúrákat.

A részletgazdag, finoman kidolgozott ceruzarajzok egy része hálószerű, egymáshoz szervesen ízesülő apró, részecskékből fejlődik, akárcsak a természeti jelenségek, élő organizmusok (például Ami élni segít, 1992; Feltámadás, 1992). A kis részelemek négyzethez, téglalaphoz közelítő, de szabálytalan alakja fokozza a képfelületek organikus hatását. A Toronyban (1992), illetve a Fájdalom (1992) című grafitrajzokon, valamint a már említett A várhegy és a Noé bárkája (1998)

tollrajzokon, majd a belőlük „kifejlődő" gobelineken egyaránt megjelennek ezek a mozaikdarabokra, kváderekre illetve macskakövekre emlékeztető képépítő elemek. Apró lépések, elmozdulások, fázisok sorát alkotják az előbb felsorolt művek, hiszen amennyi hasonlóság fedezhető fel bennük, éppannyira el is térnek egymástól. Finom kis rezdülések, időrétegek spirálisan ívelő útján járunk, amikor egymás után szemléljük őket. A Fájdalom című kép kváderszerű elemekből felépített hullámzó, lélegző, vagy még inkább sóhajtó felszínébe, egy éles, fehér vízszintes vonal hasít szakadékszerűen tátongó rést, míg a Toronyban című rajzon a hálószerű felület már valóban két részre „hasad". A Noé bárkáján vagy A várhegyen pedig, mintha fölfeslett volna a szövedék, megbomlott az

organikusan következetes építkezési folyamat, de az is lehet, hogy a befejezés előtti állapotot rögzítette Kókay Krisztina ezeken