Kókay Krisztina (Esztergom, 2005)
<Ln.Hkmua a képeken. Mindkét képen félköríves alakzat rajzolódik ki, egyre közelítve a kazula-forma (azaz annak tükrözött változata) felé, amelynek konkrét jelentését az 1999-ben készült Mást I-IV. tollrajz-sorozaton, illetve a Mást II. (2000) című, nagyméretű úti-kárpiton fedi fel. A Palást I-IV Kókay Krisztina rajzainak már egy másik csoportjába tartozik, ahol rovátka-szerű kis vonalkákból alakulnak a képi viszonyrend- szerek, s ezeken a grafikákon érezhető leginkább a szövéshez hasonló felületképzés és fakturális hatás. Az apró vonalszövedékben itt már teljesen eltűnik, mintegy „feloldódik" a négyzethálós struktúra. Az egyetlen datált, Árpád-korból fennmaradt tárgyi emlékünk, a koronázási palást néven ismert kazula, amelyet (a rajta lévő felirat tanúsága szerint) István király uralkodása idején, 1031-ben készítettek. Ezt idézik meg a Palást-képek, illetve az úti-kárpit, amely a millennium évében készült, s így adekvát módon kapcsolódik a történelmi emlékezéshez. Ez a lenvászonra festett alkotás formájában teljesen a kazulát követi, és a középső sávot kivéve, kétoldalt nyújtott betűkkel (az Ómagyar Mária-siralom és Balassi Bálint: Vitézek mi lehet című versének soraival) éri él a hímzett, illetve a rovátkákból kialakított felületekre emlékeztető hatást. A mű mint „úti-kárpit" egyrészt azt a közel ezer éves utat jelképezi, amelyet a koronázási palásttá, majd szent ereklyévé és kiállítási műtárggyá vált kazula tett meg, másrészt szimbolikus hidat képez a magyar textilművészet legkorábbi és jelenkori alkotásai között. A fal (1999) című kép vonalak szabdalta felületeit ugyancsak rovátkák töltik meg, hol sűrűsödnek, hol ritkulnak, s ezáltal tónuskülönbségeket eredményeznek. Ennek a témának egyik konkretizált változata 2000-ben készült, amelyen a házfalra való utalást egy tetőszerű lezárás emeli ki. Ezen a képen még közvetlenebbül a házfalakon képződött repedések rajzolatára, illetve a vakolatok foltjaira emlékeztetnek a faktúrák. Vannak a vonalkázott felületekkel készült képek között letisztult, metafizikus tájképekként értelmezhető alkotások is (például az Elmaradt beszélgetés, 1992 című selyem-festmény), ahol a fehéren kanyargó ösvényszerű repedések fontos vizuális üzenetek hordozóivá, önálló jelekké válnak. Ezáltal a sorok között „olvasva" lelhetünk rá Kókay Krisztina képeinek titkaira, rejtett tartalmaira. Kókay Krisztina rajzai, leheletfinoman lebegő ceruzavonásai a képzőművészeti szinesztézia fogalmával írhatók le leginkább. Grafikái ugyanis nem csupán vizuális jelenségek, sokkal inkább más érzékszerveinkkel felfogható érzetek: fuvallatok, illatok, halk neszek és dallamok képi megjelenítései. Erre konkrétan utal némely művének címe is, mint például a Hársfaillat (1991) vagy a Lebegés (1991). Textiljei közül például a Zongoraszó a Hévíz utcában kapcsolódik ehhez a fogalomkörhöz. Ezek a nagyon érzékeny, világos tónusú rajzok visszafogott, többnyire szürkés árnyalataikkal; a redukált eszközökkel, a kevéssel többet mondás művészi szándékának eklatáns példái. Még színesebb pasztellképeire is ez a visszafogottság, és lélegző-sóhaj tó érzékenység jellemző. Például a vöröses, kevésbé aprólékos rovátkákból felépülő, de vibrálóan érzékeny felületű Régi kapunk (2000), vagy a hosszabb vonalakkal kialakított, kékes színű Hozzád vezető I. (2002), amely mint vízesés zúdul alá, vagy inkább csak halkan csordogálva hullámzik végig a papír felszínén. A képek többsége előképül szolgál egy-egy gobelin megalkotásához, vagy formailag kapcsolódik össze vele, illetve a textil egy grafika színes (és általában nagyobb) változata (például a Ne rejtőzz el!; Régi kert). A műfajok és anyagok közötti átjárhatóság Kókay Krisztina művészetének másik kulcsa, amely lehetőséget biztosít a technikáktól független, mégis azok által (is) meghatározott gondolati szálak szövésére és felfejtésére. A kitartó, már-már szertartásos alkotómunka során az egymás mellé rótt vonalkákból születő képek, mind-mind ugyanazt az üzenetet rejtik. Az áhítat és a titok sóhajait és csöndjeit. A művészet örök titkát. 2003
