Album Strigoniense 1928. januarius 29. (Esztergom, 1928)
A KATONALELKÉSZ Serédi Jusztiniánt 1918 nyarán az esztergomi fogolytáborhoz osztották be tábori lelkésznek. KetLős munkát bíztak rá : az ő feladata volt a magyar- országi olasz hadifoglyok lelki gondozása, továbbá az orosz hadifogságból hazatért magyar katonákkal való foglalkozás. Az olaszok kitörő örömmel vették körül, mikor tősgyökeres olasz nyelven megszólalt közöttük, nem is akarták elhinni, hogy nem olasz származású. így könnyen hozzáfért a lelkükhöz, a fogságban elkeseredett, nyomorúságban sivárrá vált telkekhez, akiket betegségek tizedeltek. Serédi Jusztinián szava balzsam volt a lelki sebekre, segített rajtuk, ahogyan tudott nemcsak az esztergomi-táborban, hanem ahol nagyobb csoportokban voltak elhelyezve, ott is fölkereste őket (Zselizen, Oroszkán.) Fáradságos munka volt, de Serédi Jusztinián nem nézte a fáradságot. Ennél talán még nagyobb feladat volt az orosz hadifogságból hazatérőkkel való foglalkozás: új erőt önteni a kimerült, fásult, bolsevik tanoktól megzavart telkekbe. Számukra a nagy kenyérmezei hadi fogoly-tábor egy részét drótkerítéssel elkülönítették : a drótkerítésen belül állandóan néhány száz katona volt az ország különféle vidékekről származó különféle nyelvű lakosaiból. Rongyos volt a ruhájuk, tépett a lelkűk. És bizony akkor már szakadt, tépett volt a magyarok ruhája, lelke idehaza is, a fronton is. Félő volt, hogy a züllés gyorsabban ér a kifejlethez, ha az Oroszországból szabadult hadifoglyokkal az orosz bolsevizmus eszméi elterjednek. Cselekedni kellett és a lélekmentés e nagy munkáját a hadvezetőség tábori lelkészekre bízta. Együtt vágtunk neki a tábornak, hogy a parancsot teljesítsük. Magyar véreink szívesen fogadtak, de a lelkűk az első beszélgetés alatt nem nyílott ki, csak lassan-lassan. Mindjobban megszerették az ő katonapapjaikat. Hazajövet beszélgetve megállapítottuk : jó a mi népünk, csak jó táplálék, jó bánásmód s a családi tűzhely melege kell nekik. Sajnos, ezt a medicinát nem adhattuk. Amit azonban a katonapap adhatott, azt Serédi Jusztinián lelke legjavából adta. Adta mindenkinek : őrnek és fogolynak, magyarnak, olasznak, orosznak, egészségesnek és betegnek, haldoklónak és halottnak. Ott élt a táborban reggeltől estéiig és csak este tért pihenni a városba, a bencés székházba. A reggeli szentmise után sorra járta a barakkokat és látogatta a betegeket. Az anyanyelvükön hangzó szó vigasztalása megerősítette azt, aki az utolsó út előtt állt, az élőknek könyveket vitt a táborba, az olasz hadifogoly papokat órákon át vigasztalta s az irgalmas szamaritánus leikével mindent megtett, hogy segítsen, ahol és ahogyan lehet. Öreg népfölkelők és lobbanékony ifjak a legnagyobb tisztelettel övezték az ő katonapapjukat, aki úgy bánt velük, mint barát a baráttal, mint testvér a testvérrel. De aztán jött a forradalom, felbomlott a fegyelem, megszűnt a tekintély és úrrá lett a szenvedély. Serédi Jusztinián hite, hazaszeretete azonban ekkor is helyén volt s akikkel ő érintkezett, azokban nem aludt ki az emberi érzés, a nemzeti ‘20
