Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

határispánságok elvonuló kontingenseit. A hadjáratok alatt felderítő és biztosító szolgálatot láttak el. Az, hogy a lesők és a lövők idegen etnikumüak voltak, azzal az előnnyel járt, hogy a gyepűsávba behatoló szökevények vagy más idegenek felbukkanása feltűnő volt, könnyebb volt a kiszűrésük.

A kereskedelem ellenőrzésének legfontosabb alapelve volt, hogy a törvényes úton járókat nem érhette bántalom. Jól példázza ezt az a történet, mely István nagyobbik legendájában maradt fenn.

Egy ízben hatvan gazdag besenyő férfi a bolgárok vidéke felől Magyarország határaihoz közeledett, hogy ott letelepedjen. Azonban a király szolgái „elébük mentek, karddal levágtak egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan otthagyták őket”. Az életben maradottak tovább folytatták útjukat, és a király elé járultak, hogy elpanaszolják sérelmüket. A király intézkedéséből kiderült, hogy nem holmi közönséges szolgák voltak a rablók, hanem katonák. Szent István ugyanis „tüstént elküldött a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók katonáskodtak”. A megadott napon elővezették őket és miután bevallották a bűnüket, a király megfeddte őket ezen szavakkal: „nem azokat kell sújtani, akik a törvényt hallgatják, hanem akik dltalhágjdk”^. Vétkükért halállal kellett bűnhődniük, kettesével az utak mentén lettek fölakasztva. A bűncselekményt valószínűleg nem őrök, hanem a lövők követték el, akik a gyepűelvén való járőrözésük során fedezhették fel a karavánt, melyet kiraboltak. Erre utal, hogy a király nem az őrnagyot vonta felelősségre, hanem a hadnagyot, és az a tény, hogy a besenyőknek elébük mentek, tehát a gyepűelvén fosztogattak. Az, hogy az utak mentén akasztották fel őket, mindenkit figyelmeztetett az úton járók sérthetetlenségére.

Kisebbik legenda. IKE 115. o.

79