Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

A harcoló állomány és a kiszolgáló személyek a helyi lakosságból kerültek ki. A katonai kiképzésben való részvétel és a szolgálat egész embert kívánt, a vitéz nem folytatott termelő munkát. Egy vitéz (miles) eltartásához általában nyolc jobbágy munkájára volt szükség, azonban ez a kiszolgálás nem az egyén, hanem a vármegye felé teljesített szolgálatban jelentkezett. így az átlag 400 fős vármegyei katona létszámot figyelembe véve, csak ezek ellátásához 3200 kiszolgálóval kell számolnunk.

Ahhoz, hogy a katona nyugati módon tudjon harcolni, alapos kiképzést kellett kapnia. A nyugati harcmód, egyrészt másfajta lovas tudást igényel. Erre utal a sarkantyú használata, amivel a könnyűlovas magyaroknál nem találkozunk. Másrészt a kétélű kard forgatása és a védőfegyverzet viselése gyakorlást követel. A kétélű egyenes kardot a lovas fél kézzel kezelte, miközben kinyújtott lábbal ült a nyeregben, s mintegy a kengyelre támaszkodva, karját vállból lendítve teljes erőből vágott. Ez a mozdulat teljesen más beidegződést kívánt, mint a szablyával történő hasítás. Nem utolsó sorban a közelharc elviseléséhez pszichésen is hozzá kellett szokniuk. Ehhez már nem nyújtott alapot a nomád életmód, így a veszteségek pótlása előrelátást igényelt.

Valószínűleg a kiképzett létszám egynegyeddel állhatott a király által meghatározott elvonuló létszám felett, így a teljes létszám kb. 500 fő lehetett. Ez az elvonuló kontingens a vár őrzésére és a rendészeti feladatok ellátására külön állomány volt és őröknek nevezték. Ők valószínűleg az alacsonyabb harcértékű állományból kerültek ki, jobbára veteránok, kiképzés alatt álló ifjak személyében.

A vármegye által biztosított 400 katona volt a haderőtervezés alapja. Bármilyen hadi tevékenységnél a katonai tudás alfája, hogy számvetés készüljön a szükséges sereg létszámára.

66