Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

dúlt volna, Grannál (a Garam folyó mellett, valószínűleg Esztergomban) karddal övezték fel. Most csak az aktus tényét vegyük figyelembe, a felövezés körülményeivel kapcsolatos kérdésekre még a későbbiekben visszatérünk.

Az ember életében vannak tárgyak, melyek szinte „hozzánk nőnek”. Ilyen lehet egy gyűrű, toll, vagy egy mesterember számára a nap mint nap használt szerszáma. A katonának a fegyvere jelenti az életének egy darabját. Sokszor a néhány hónapos sorkatonai szolgálat is elég ahhoz, hogy nevet kapjon a fegyver, és egy jól sikerült lövészet után gyengéd simogatással köszönjük meg a sikert. Nem volt ez másként a középkor harcosainál sem. A jó kard egy életre szólt. Dzsajhani jegyezte fel a ruszok (normannok) szokását, hogy az újszülött fiúcsecsemő elé az apa egy kivont kardot tesz, majd azt mondja: „ Vagyonomat nem öröklőd, s egyebed nem lesz, mint amit e karddal megszerzel magadnak. ”

Valószínűleg a prágai kard is ilyen szerepet töltött be István életében. Bár a felövezés után a hatalom jelképévé vált, a helyzet, melyben az aktus megtörtént, nem tette kétségessé, hogy éppen e hatalom megtartása érdekében kell majd használni. Nem holmi díszkard, hanem a katona hű társa, melyet egy élet harcai koptattak meg. A penge magán viseli a sokszori élesítés és tisztogatás nyomait. A vércsatorna csaknem teljesen elsimult, a penge alsó része megrövidült és keskenyebb lett, ami főleg más viking kardokkal összehasonlítva szembetűnő. Pontosan ezek a kopások jelzik, hogy a király harcban is használta a kardját. Annak ellenére, hogy a filmek látványos kardcsörtéi nem nagyon fordultak elő a harcmezőkön, mégsem lehetett elkerülni a penge csorbulását. Akár egy jó minőségű láncingre mért csapás után is felverődések sora keletkezett a pengén, amit a harc után a fegyvernökök rendszerint csiszolással és élezéssel tüntettek el. Az alsó rész

49