Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)

páncélt, izmai hozzáedződtek a nehéz kétélű kard forgatásához. Megismerte a nyugati lovagok szokásait, nyelvét. Büszke volt a megszerzett új tudásra, mellyel kivált az udvar előkelőségei közül.

Hamarosan sváb lovagok érkeztek, akik már önálló egységet alkottak Géza seregében. Istvánt maguk közé fogadták, a hadjáratokon velük élt, velük harcolt, és közülük kerültek ki a barátai is. „Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának/”32 — intette fiát a vitézekkel szembeni helyes viselkedésre. Amikor 991-ben kitört a bajor-magyar háború, már István is részese volt a harcoknak. Később Géza az egész nyugati vidék védelmét rábízta. Valószínűleg ez volt az első alkalom, amikor a háború teljes felelősségét viselnie kellett, és ez olyan mély nyomokat hagyott benne, hogy még a Pannonhalmi apátság alapítólevelében is megemlékezett a lelki segítségről, amit Szent Márton hitvallótól kapott.

István egyformán jól ismerte a keleti és nyugati hadikultúrát. Azt, hogy a megszerzett ismereteket mesterien tudta alkalmazni, jól bizonyítja, hogy minden hadjáratából győztesen került ki. Mégsem mondhatjuk, hogy lovagkirály volt „Szent László-i” értelemben. Nem hajszolta a személyes dicsőséget, de ha kellett, nem késlekedett használni a kardját. Akár fejedelem ősei, a sereg vezetését tehetséges vezérekre bízta, akik a parancsait híven végrehajtották. Módszerei tekintetében még közelebb állt a nomád fejedelmekhez, akik kiváló szervezők és irányítók voltak. A háborúk végigkísérték egész életét, megtapasztalta, hogy a sikerért keményen meg kell szenvedni. Nem véletlenül kerültek az alábbi sorok Imre herceghez, a fiához írott intelmeibe:

32 István király intelmei, erkölcstanító könyvecske. IKE 54. o.

46