Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)
méternél nagyobb távolságra. így történt ez a brentai csatát megelőzően, és a tatárok is ezt a cselt alkalmazták a muhi csata előtt. A csatamezőn gyorsan mozgó lovas kötelékek manővereit kellett koordinálniuk a vezéreknek. Egy időben több lovas csapat végzett különböző irányú mozgásokat. Voltak olyan csapatok, melyek az ellenség harcrendjének megjelölt részeit támadták. Ez folyamatos előre-hátra mozgást követelt, de csak a támadott kötelék előtti területen. Más kötelékek a nyílvesszők pótlására hátralovagoltak a málhához, majd a feltöltés után ismét készen álltak a harcra. A sereg magasabb harcértékű része eközben alkalmas helyen felállítva készen állt, hogy az ellenség sorainak felbomlásakor végrehajtsa a rácsapást. Ez történhetett leshely megszervezésével, amikor a terep kínálta lehetőségeket felhasználva a sereg zömét rejtetten állították fel. A nyílharcot folytató csapatok feladata volt, hogy az üldözésükre induló ellenséget a leshelyre csalják, ahol az ott rej- tőzők váratlanul lecsaptak rájuk. Más esetben a zöm nyíltan állt fel az ellenséggel szemben. Ha a nyílharcot folytatóknak sikerült támadásra ingerelniük az ellenséget, akkor a csatarendben állók alkalmas távolságon belül nyílzáporral zavarták meg a rohamot, és ha sikerült megtörni a lendületüket, gyors ellentámadással szórták szét őket. Ha a roham lendületét nem törték meg a nyilak, akkor a harcrend megnyitásával átengedték az ellenséget, mely a hátul álló tartalék lovak és málhás állatok közé keveredett és szétzilálódott. A lényeg az volt, hogy ne egy zárt rendben harcoló kötelékkel kelljen szembeszállni. A nyugati lovasságot csak addig lehetett vezetni, míg képes volt a harcrendet megtartani. Ha ez sikerült, mint 933-ban Riadénál, akkor sikerült legyőzniük a magyarokat. A könnyűlo42
