Négyesi Lajos: Szent István, a katona (1999)
vas magyarok számára szintén fontos volt a harcrend fenntartása, azonban ez az eltérő harceljárásból következően mást jelentett, mint a nyugati lovasságnál. A nyugati taktika szempontjából a csatatér egy szűk csatorna. A kiinduló pont az a terepszakasz, ahol a sereg felveszi a harcrendet. A következő fázis, amikor észlelik az ellenség harcrendjét. Ettől kezdve, ha egy egyenessel összekötjük a két sereget, akkor a döntő összecsapás helyének valahol ezen az egyenesen kell lennie. A seregek csatarendje rendszerint két szárnyból és a középhadból állt. Esetenként volt tartalék is. Az ellenség legyőzése elsősorban a középhadon múlott, mely a legnagyobb harcértékű legerősebb csapatokat foglalta magába. Elsősorban ennek a harcrendi elemnek kellett felfognia az ellenség rohamát, támadásban pedig a sereg csapásmérő ereje volt. A szárnyak feladata a középhad biztosítása és támogatása. A tartalék egymagában nem képviselt jelentős erőt, de a vezérnek lehetőséget adott, hogy a csata folyamatában képes legyen egy-két újabb döntést hozni. Az eredeti elhatározását azonban csak a sereg jelentős részének harcból való kivonásával tudta módosítani, erre azonban ritkán került sor. A lényeg a csatarend megtartása, a roham fegyelmezett végrehajtása volt, és kitartás a közelharcban. A hadvezér gyakorlatilag csak addig tudta irányítani a sereget, míg meg nem kezdődött az ellenség menekülése. Az üldözés során mindkét sereg csatarendje felbomlott. A könnyűlovas seregeknél sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a csapatok térbeli elosztása. A vezér megpróbált az ellenség fejével gondolkodni, mikor berendezte a csatateret. Ehhez jól kellett ismerni a terepet. A döntő összecsapás helyszíne nem feltétlenül esett az első összecsapás helyére. Ha lehetőség volt rá, előre ki kellett választani azt a helyet, mely a legkedvezőbb feltételeket kínálta az ellenség legyőzésére. 43
