Walter Gyula: Szent beszéd (1890)
a sziveket epesztették: mindazáltal nem voltak képesek teljesen kiölni az Istenbe vetett bizalom és remény amaz érzelmeit, melyek a hiterős lelket legsúlyosabb csapásai között is nemcsak a csiiggedéstöl óvják meg, hanem bátorsággal is vértezik, emlékébe idézvén, a / szentirás szavait, hogy az Ur meghozza minden szomorúság után a vigasztalás napját.1 Hivén erősen, hogy «még nem fogyott el az Úr könyörületessége,»2 egy szivvel és lélekkel mondották: / «Emeljük fel sziveinket kezeinkkel egyetemben az úrhoz az egekbe.»3 Buzgó fohászaik nem is maradtak meg- hallgattatás nélkül. Mint egykor Dávid király napjaiban, úgy most is megparancsolá az Úr öldöklő angyalának, hogy dugja hüvelyébe kardját és kimélje meg a várost, mely e hazában legelőször és leglelkesebben zengette dicsőségét, melyet egyházának ez országban főhelyéül, központjául választott. Látta az Úr, hogy nem pillanatnyi és átmenő a magábaszállás és töredelem, melyet a súlyosan meglátogatott nép tanúsított, hanem maradandó, mély és őszinte, melynek érzete nemzedékről nemzedékre fog szállani. Nem is elégedvén meg a jámbor ősök a hála puszta szavaival, hanem tettekben óhajtván azt nyilvánítani, egyrészt felállították a bold. Szűz tiszteletére mindjárt a következő évben, 1740-ben a városunkat ma is díszítő szép szobrot, másrészt a mai napot különösen az isteni irgalom nagy kegytényéröl történő megemlékezésre szentelték, figyelmeztetendök az utódokat, hogy mig e tényt állandóan szemeik előtt tart1 Jer. Siralm. I. 21. 2 U. o. III. 22. 8 U. o. III. 41. I — 19 —-------------------------------------------------------------------------1 2 *
