Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)

Bányászmunka, bányászélet, munkásmozgalmak

53

használják a munkásembert, sem vasárnap, sem ünnepnap, sem éjjel, sem nappal nincs, mindig csak dolgozni és dolgozni.

így legyen az ember keresztény. Járjon templomba, de mikor és mivel, az ember épp csak a megélhetést bírja valamennyire megkeresni, ha ruhát akar venni, akkor koplalnia kell, mert másképp nincs, és a család az járjon meztelen, mert azokra nem jut, mert nem fizetik a munkát. Négy pengőt és 3,40-et keres az ember szakmánybán és egész idő alatt állanak 10 ember mellett 2 felvigyázó, egész 8 óra alatt és hajrá, gyerünk szünet nélkül és akkor annyi ideje sincs, hogy azt a kis száraz kenyeret megegye az ember. Muszáj, hogy beteg legyen az ember, mert ki van merülve a munkától, mert egy hónap alatt kell az embernek 38 és 45 siktet csinálni azért, mert kevés az ember és ugyanazt a szállítást kiadják kevés emberrel is, mint több emberrel, mert agyonra hajtják az embert és fizetni meg nem akarnak és minden második nap 16 óra hosszat kell dolgozni és ha azt mondja, hogy nem bír, akkor vagy leszámolják, vagy megbüntetik 1 meg 2 pengőre, először, és másodszor 3 napig nem szabad munkába menni... Még talán azt a rabot, aki életfogytiglanra van ítélve, még azt sem használják ki, mint a bányászt. .. .már 10 embertől 100 és 140 csille szenet követelnek és megkapják, mert ott állanak az ember háta mögött és gyerünk és gyerünk. Mikor sikta, akkor mondja az aknász, hogy itt kell maradni a következő 8 órára, hiába mondja az ember, hogy nincs karbid a lámpába, nincs kenyere, fája...

...a szenet is úgy kellett könyörögni tőlük!!!, és azt is tiszta sifert adnak és akkor hivatkoznak arra, hogy 40 mázsát adnak...

.. .raktárra rakják a darabos szenet és mégis kihajtják az embert... ahelyett, hogy több munkanélkülit alkalmaznának, még abból is leszanálnak, ami van! És akkor azt a pár embert agyonra hajtják és fizetést épp hogy adnak is, meg nem is és akkor csodálkoznak, hogy az emberek nyugtalankodnak és mozgolódnak ...

... nem bírja az ember a sok nélkülözést, halál markába van, és 4 pengőt keres és sokszor annyit sem, és agyonra kínozzák! Kínozzák a mukával!”

A panasz reális értékeléséhez tudnunk kell, hogy a 30-as évek közepén a dorogi átlagos vájárkereset valóban alig haladta meg a 4,90—5 pengőt és ezzel az ország 9 nagyobb bányavidéke között a 8. helyre szorult (Tokod a hetedik, míg a MÁK tatabányai területe 6 pengő feletti átlaggal az első). Az átlagos havi vájárkereset tekintetében Dorog 116 pengővel a negyedik, a MÁK tokodi területe 105 pengővel a hetedik (Tatabányán a MÁK 146 pengőt fizetett).

Az átlagosan teljesített havi műszakszám Dorogon 23,5—23,7, Tokodon 20—21, Tatabányán 23— 23,4, tehát aligha kellett „minden második nap 16 óra hosszat” dolgozni.

Mondtuk: két szélsőséges példát választottunk. Mindkettőből csak a valamennyire reálisnak tartható részeket idéztük. Az elsőből kihagytuk a vallási

elvakultság, a másodikból az elkeseredettség diktálta valószínűleg túlzó részeket, de így összehasonlítva is megállapítható, hogy ennél a bányásznál még nem volt teljesen sikeres Schmidt „pasztorá- lása”. Pedig ő még a szerencsésebbek közül való. Nem szanálták, munkája, keresete, lakása volt, 40 mázsa szénjárandóságot kapott.

Mit mondhatott az a másik ezer, akik „zokszó nélkül” vették tudomásul a felmondást? Vajon ők miből éltek? A segélyek és az ideiglenes munkalehetőségek valahogy őket is megmentették a legrosz- szabbtól, a következő években pedig, ha lassan is, de megindult a széntermelés növekedése.

Ezekben az években a bányászok életéről leginkább a rendőrségi, csendőrségi jelentésekből értesülünk. Pécs és Salgótarján környéke mozgolódik. Az említett jelentések is ezekkel a vidékekkel foglalkoznak, megállapítva, hogy ott a legrosszabb a bányászok helyzete. Dorog vidéke csendes, itt viszonylag kedvezőbbek a bányászság életfeltételei. De csak viszonylag. „Munkásaink keresete — a megélhetés emelkedő tendenciája folytán — a létminimumra süllyedt le. Majdnem hihetetlen, hogy a földalatti vájárkereset 7 év alatt 1 pengő 62 fillérrel az 1921. évi külszíni átlagkereset alá esett le” — írja báró Róhr Rezső üzemvezető.

Sokat segít a Munkásotthon Önsegélyző Egylet, amely 1935-ben megvásárolja a balatonfenyvesi üdülőt, majd 1936-ban kibővítik és iskolásgyerekeket, leventéket nyaraltatnak, a szülők részére pedig „filléres vonatokat” szerveznek meglátogatásukra.

1932-ben született az a határozat, hogy a nyugdíjasoknak 30 évi szolgálat után egy-egy 5000 pengő értékű kertes, családiházat ajándékoznak. 1932—1936 között 33 nyugdíjas részesült pénzben vagy természetben ilyen adományban.

1935-ben a medence eléri az évi 1 millió tonnás széntermelést, majd gyorsan fejlődve 1941-re már 1,8 millió tonna felett termel. Ez egyben a II. világháború előtti csúcstermelés is.

1935-től a munkahelyi gépesítés is komolyabb léptekkel indult előre. Az elővájásókban Korfmann- féle láncos-, a fejtésekben Flottmann-féle rudas réselő- gépekkel végzik a réselés nehéz munkáját. Ezekben az években még villával rakodnak, de a háborús készülődés hamarosan nagy szénigényekkel lép fel, a piac kevésbé lesz válogatós, az apróbb szén is vevőre talál. 1938—39-ben visszatérhetnek a lapáthoz és a réselőgépeket is pihenőre teszik, megfelel már a robbantással jövesztett, porosabb szén is. Fejlődik a szellőztetés, általánosan használatossá válik a fejtőkalapács. A munkahelyi szállítóeszköz leginkább a fenyőág alakban szerelt csúszdateknő. Elterjedt az iszaptömedékes frontfejtés is, de az általános vélemény szerint a széleshomlokú fejtésmód alkalmazása esetén a vízbetörés-veszély fokozódik, ezért a kisebb védőrétegű területeken a frontfejtéseket leállítják (Reimann akna).

A csolnoki (Il-es ürítői) iszapoló lejtaknában és a IX-es lejtaknában vastrapéz biztosítást építenek be,