Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Bányászmunka, bányászélet, munkásmozgalmak 39 Ismerkedjünk meg ezekkel a szerszámokkal, hogy képet alkothassunk első szénbányászaink nehéz munkájáról. A fúrás szerszámai a „félkéz” kalapács és az egy vagy többélű, különböző hosszúságú fúrónyársak. A fúrás helyét csákánnyal előkészítve, a fúrónyársat minden ütés után elfordítva végezték a robbantólyuk kifúrását. Kemény kőzetben alkalmazták a „két- vagy háromemberes” fúrást. Ilyenkor az egyik vájár tartotta és forgatta a fúrónyársat, a másik (vagy másik kettő) pedig súlyosabb kalapáccsal ütötte a fúrószerszámot. Puhább kőzetben (pl. szénben) nyeles csigafúrót használtak. A lyuk öblítése — ha a fúrás iránya megengedte — vízzel történt, a fúrás porának vagy iszapjának kitakarítását pedig kapar óval (körömvassal) végezték. Ez egy vékony vaspálca volt, amelynek egyik végét kanálszerűén képezték ki, a másik végén pedig fül vagy horony szolgált a fúrórongy, illetve a kenderdugasz felerősítésére. Ezzel a kifúrt lyuk szárazra törlését végezték. Az így ki nem szárítható lyukat agyaggal kellett körbedöngölni. Erre szolgált az agyagfúró vagy szárítópálca. A használatos robbanóanyag hengeres tasakokba töltött fekete lőpor (lövőpor, bányapor). A tasak anyaga általában papír, nedves munkahelyeken szurkos papír esetleg bőr. A robbantási munka számunkra érdekes szerszáma még az űrtű vagy fojtótű. Ez egy hegyes, vörösrézből készült drótszál, amelyet a robbanóanyagba szúrva a fojtás anyagával körüldöngöltek, majd óvatosan kihúzva a helyén visszamaradó kis lyukba tolták be a gyújtószálat. A gyújtószál cirokból, vagy hosszában kettéhasított szalmaszálból készült, amelyet lőporral vontak be. Delius leírja, hogy idegen országokban olyan üreges gyújtókat használnak, amelyeket szalmából vagy nádszálból készítenek úgy, hogy azok belső felületét vonják be lőporral. Ezt a gyújtásmódot tekinthetjük a gyújtózsinóros robbantás elődjének. A robbantás előkészítéséhez most már csak a kénszál felerősítése volt hátra. Ennek hossza szabta meg a menekülésre rendelkezésre álló időt és a lyukak gyújtási sorrendjét is. A kénszálak meggyújtása a mécs lángjával vagy gyújtótaplóval történt. A robbantás munkájának — legfontosabb mozzanataiban felrajzolt — komplikáltsága, időtrabló aprólékossága is érzékelhetővé teszi, hogy őseink miért idegenkedtek e munkától és miért nyúltak inkább a csákány után, ha annak használatát a kőzetek keménysége még nem tette lehetetlenné. Pedig e munkamódszer leírása közel sem teljes. Nem szóltunk a fojtótű kihúzásának pontosan előírt szabályairól, a fojtás engedélyezett és tiltott anyagairól és egy sor kiegészítő szerszámról; a fúróollóról vagy fúrófogóról, a csatakernyőről, a fúrókoszorúról, a fúró teknő szerepéről stb. Mindezek azonban ma már csak a technika-történet szempontjából érdekes részletek, elődeink munkájának lényegtelen részletei, nem meghatározói voltak. De térjünk vissza a munkahelyre. A robbantással (illetve a régiek nyelvén: robbasztással) vagy anélkül végétért a jövesztés, kezdődött a felrakás, a szállítás és a biztosítás munkája. A készletet megközelítőleg 3,5 m (pontosabban 2 öl) távolságra kellett a munkahelytől hátradobni. A szénkészlet csillékbe rakása általában a segédmunkások („uraságiak”) feladata volt, ugyanígy a csillék elszállítása is. A csillék alakja, űrtartalma, futóműve bányaterületenként változott, sőt egy bányán belül is a helyi viszonyokhoz igazodott. Az angol bányákban már 1738-ban megjelentek ugyan az első, vasból készített sínek, hazai bányáink csilléi azonban még a XIX. század közepén is fapallókon gördültek. A mintegy 200 literes űrtartalmú, deszkából készült csilleszekrény két, különböző nagyságú kerékpáron futott. A nagyobbik — 200 mm átmérőjű — kerékpár a csille súlypontja közelében (hasonlóan a nagyritkán még ma is használatos döntőcsilléinkhez), a másik — 150 mm-es — kerékpár a csille elejére volt szerelve. Szállítás közben a csille általában csak a két nagy kerekén futott. Jó konstrukciójú, könnyen kezelhető típus volt, magyar csille néven terjedt el Közép-Európa XIX. századbeli bányáiban. A tárókban lóval vagy kézi erővel, a függőleges aknákban kézzel hajtott vitlákkal, taposókerékkel, vagy lóvontatású járgányokkal történt a szállítás. Rückschuss bányáit ábrázoló térképünk a bányák helyét a lójárgányok jellegzetes kúpos épületével jelzi. Nem tudjuk, hogy e jelölés csak az akkoriban szokásos térképi jel-e, vagy valóban ilyen járgányokkal történt a szállítás. A későbbi időben azonban számos ilyen aknaszállító „gép” létesült, így feltételezhető, hogy már az első aknák szállítását is így oldották meg. Roppant egyszerű szerkezet volt ez. A körben járó lovak egy függőleges tengelyű dobra csévélték a kenderből készített aknakötelet, amelynek szabad vége terelőcsigán átvetve az aknába lógott és a bödönbe vagy bőrzsákba rakott szenet a külszínre emelte. A lójárgány egyébként nem bányász specialitás. Számtalan korabeli malom, zúzómű és hasonló „ipari üzem” energiaforrása volt. (A szentendrei falumúzeum is őriz egy ilyen lójárgányos malmot.) Az aknaszállítás, a szén külszíni rostálása és továbbszállítása már nem is minősült bányászati munkának, azt még a XX. század első éveiben is rendszerint külső vállalkozók, fogatosgazdák végezték a bányvállalkozó irányításával és ellenőrzésével. A szén útját követve messzire távolodtunk a munkahelytől, ahol vájárjaink már a biztosítás munkáját végzik; természetesen fával. Bármelyikük beállhatna a famunkát végző mai vájárjaink közé, hiszen trapéz szelvényű előváj ásaikat és pászta- fejtéseiket ugyanúgy biztosították, ahogy ma tesz- szük. Keresve sem találhatunk lényeges különbséget, legfeljebb a munka kivitelezése terén. A vésővel, csákánnyal kivájt, de le nem fejtett vágataikat
