Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
40 A dorogi szénmedence bányászata 80—90 év múlva is kiváló állapotban csodálták meg utódaik. Műszak végén vájárjaink — a szabályzat szerint — megmosták arcukat és kezüket, javításra szoruló szerszámaikat elismervény (bárca) ellenében leadják a vállalkozó megbízottjának, és megindulnak távoli falvaik felé. Hány órát dolgoztak ? Válaszoljon erre Delius professzor, aki nemcsak tudós tanárember és az ország bányáinak jó ismerője, hanem őfelsége Bányaügyi Udvari Kamarájának belső titkos tanácsosa is volt, tehát bármily hihetetlenek is szavai, hinnünk kell ismereteiben és tárgyilagosságában: „Közismert tény, hogy egy bányaműszak rendszerint 8 órás és csak kivételes esetekben hatórás... Ha valamely munkahelyet igen gyorsan kell kihajtani, ennek érdekében hatórás műszakra térnek át... Ennek egyik oka, hogy a vájár hat óra alatt a munkájában kevésbé erőtlenedik el, mint nyolc óra alatt, a második főok pedig az, hogy a nyolcórás műszakban a be- és kiszállás is benne van, ami különösen mély bányák esetében igen sok időt igényel. Ezzel szemben a hatórás műszaknál a váltás a munkahelyen történik úgy, hogy a vájár a szerszámát felváltójának kezébe adja, a munka tehát egy percig sem szüneteld (íme a 200 éves „meleg csákány mozgalom” végtelenül egyszerű megoldása. Vessük össze ezt az idézetet a XX. század nagy követelésével, a nyolcórás munkaidőért folyó sztrájkharcokkal és máris megkérdőjelezhetjük a bányászélet fejlődésének pozitív előjelét. A munkaszervezési és bérezési alapelveket Delius így összesíti: „Egy-egy munkahelyen egy műszak alatt rendszerint két vájár dolgozik, alkalomadtán — a körülményektől függően — csak egy. Nagyszelvényű altáróban... azonban egyszerre három, sőt négy fő is szokott dolgozni. Mindenütt azt a szabályt vezették be, hogy bizonyos számú vájár egy közösséget, ill. egy csapatot alkot. A csapat együtt dolgozik egy vagy két munkahelyen és a kereseten egyenlő részben osztozik. Ilyen csapat rendszerint 6 vagy 8... főből áll. A rend kedvéért ezeket a csapatokat számokkal jelölik meg, tehát 1., 2., ... sz. csapat. Meg kell állapítani, hogy ez a csapatrendszer mindennemű szakmány- és akkordmunkánál egyaránt hasznos, mert a csapat egyik tagja szorgalomra serkenti a másikat és semmi lustaságot nem tűr el, hogy a saját keresete ne rövidüljön... A császári bányákban minden időbérezést megszüntettek és akkordot vezettek be. A bányagazdaság szempontjából ez igen üdvös változás. Mert örök igazság, hogy az emberi szorgalomnak legerősebb hajtórugója a nyereség utáni vágy. Ezért a vájár szakmánymunkánál kettős szorgalmat, ügyességet és testi erőt fordít arra, hogy ne csak méltányos keresetét érje el, hanem ezen felül műszakonként még egy pár krajcárt is, és jól tudja, hogy lustálkodás mellett bizony csak kevés lesz keresete. Egy műszak alatt tehát jóval többet fog dolgozni szakmánybérben, mint időbér esetén, amikor tudja, hogy ugyanazt a neki járó bért fogja megkapni, akár megfeszíti testi erejét és szorgalmas, akár nem. Egészen bizonyos tehát, hogy a bányában az összes munkák bizonyos akkordban eredményesebben végezhetők el, mint időbérben, az előbbi rendszer tehát sokkal előnyösebb.” — véli Delius és több mint két évszázados gyakorlat bizonyítja igazságát. Szegődjünk ismét hazafelé tartó bányászaink nyomába. Csolnokra, Dorogra, Sárisápra, néhányan talán Dágra és Kesztölcre is igyekeznek. Csak félig bányászok ők, másfél évszázaddal később „kétla- kiaknak” nevezték utódaikat. Szabad idejükben az uraság vagy a maguk földjét művelték, a nyári— őszeleji mezőgazdasági munkák idején inkább parasztok, a hideg évszakokban inkább bányászok. Szerencsés társítás, nagyrészt egyezik a bányák szezonális termelésének követelményeivel is. őrzik óhazájuk és az új lakóhelyük paraszti hagyományait. Falvaik gazdagodnak, de sohasem válnak igazi bányász közösséggé. Szorgalmas, jóképességű munkásemberek, akik kisebb-nagyobb mértékben a földtulajdon szocializálásig megtartották életüknek e kettősségét. Akkor választaniuk kellett, és többségükben a bányát választották ugyan, de családtagként továbbra sem szakítottak teljesen a földműves- ség ősi mesterségével sem. Beudant már 1818-ban is talált Sárisápon munkáslakásokat, de a földműves-bányász falvak arculata csak a XIX. század közepén kezdett jelentősen átalakulni, akkor, amikor megindult a bányászok tömeges bevándorlása és még később, a század utolsó évtizedeiben, amikor kialakultak a bányász kolóniák. Annavölgy, Ódorog, Ótokod, Szarkás, a századfordulón Tokodaltáró, Ebszőny és századunk első évtizedeiben Dorog, Csolnok, majd Borókás— Sárisáp volt a bányász lakótelepek építésének főbb területe. És addig? Épültek munkásházak addig is a medencében, de azok sokkal inkább tömegszállások voltak, mint lakások, akiknek pedig ott sem jutott hely, vagy nem felelt meg igényeiknek, azok maguk gondoskodtak valami lakásféléről családjuknak. Úgyszólván a medence valamennyi községében fellelhetők még azoknak a földbevájt odúknak a maradványai, amelyekben egykor bányász-nemzedékek élték le nyomorúságos életüket. É szűk, nyirkos, szellőzetlen pincelakásokban pusztítottak a járványok, a gümőkór, riasztó méreteket öltött a gyermekhalandóság. A XIX. század középső évtizedeiben például a meghalt dorogi lakosok 35%-a 10 éven aluli gyermek volt. Ugyanebben az időszakban a Dorogon született csecsemők 34%-a bányász szülők gyermeke. E két aránynak természetesen matematikailag semmi köze egymáshoz, de a valóságos összefüggés sajnos vitathatatlan. A fejlődő bányák pedig egyre több munkaerőt követeltek. Szinte a monarchia egész területéről toborozták a bányászokat, letelepedési segéllyel tették vonzóbbá átköltözésüket.
