Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
34 A?dorogi szénmedence bányászata törésvonalainak, kavernásodásának kialakulását a geológiai viszonyok ismertetésénél tárgyaltuk. Tudjuk, hogy a törések, repedések mentén beszivárgó csapadékvíz változó nagyságú barlangokat vájt a kőzetben és ez a többé-kevésbé összefüggő barlang- rendszer a nyugalmi karsztvíznívóig képes vízzel feltöltődni. A főkarsztvíz eredeti nyugalmi vízszintje a medence területén a +132-es tengerszint feletti magasságban volt (1932-ben), azóta a vízemelés hatására folyamatosan csökkent, míg 1967-ben 138 m3/p vízemeléssel lesüllyedt a + 106-os szintre. Azóta az elfulladt bányák vízemelésének megszűnése miatt ismét emelkedik, jelenleg -f-110-es szinten áll. A széntelep feküjének a karsztvízzel szemben védő szerepe van. A védettség mértéke a feküréteg vastagságának és az adott hely karsztvíznyomás értékének (a víznívó alatti mélységnek) függvénye. E két szám hányadosa adja a fajlagos védőréteg számított értékét. A karsztvízveszély mértékének meghatározásához azonban a védőréteg és hegyszerkezeti viszonyok együttes ismerete szükséges. Ismerni kell a védőréteg anyagát, vízáteresztő, illetve vízzáró képességét, nyomásállóságát stb. Ismerni kell a terület tektonikáját is, hiszen a nyilvántartott vízbetörések 96%-a vetődések metszéspontjában, a vetők roncsolt, töredezett zónái mentén következett be. A bányavizek elleni védekezés módszerei alapvetően három csoportba, a preventív, passzív és aktív védelmi módszerekre oszthatók. A preventív védelem a vízbetörések megelőzésére, illetve a veszély csökkentésére irányul (pl. védőpillérek kijelölése, a legkevésbé veszélyes művelési mód és sorrend, megválasztása stb.). A passzív védelem a fakasztott vizek emelése és utólagos elzárása, az az aktív védelem, amely voltaképpen a leghatásosabb prevenció, a víz előzetes, tervszerű lecsapolása. Székely kutatásai szerint a dorogi medencében 1875-ig a passzív védelmet alkalmazták, azután védőpillérek visszahagyásával, az alapvágatok víznívó feletti kihajtásával is védekeztek. Az országban elsőként medencénkben vezették be a cementálási eljárást (a karsztjáratok cementes homokkal való betömedékelését) és a tokodi I/a ereszkében ugyancsak elsőként végeztek (65 m-es) víznívó süllyesztést. A bányavíz elleni védekezésnek a Dorogi szénmedencében kialakított rendszere és gyakorlata több mint egy évszázados küzdelem tapasztalatain alapszik és többé-kevésbé mindenkor e küzdelem sikere határozta meg a termelés mennyiségét és az eredményesség színvonalát. A feljegyzett 715 vízbetörés közül 52 okozott részleges vagy teljes elfulladást és 36 esetet ismerünk, amikor sikeres vízelzárás után a bányát újranyitották. Nyilvánvaló, hogy a vízbetöréseknek ez a gyakorisága neves és névtelen szakemberek tömegét késztette a vízveszély csökkentésének megoldására. Az sem kétséges, hogy a kidolgozott elméletek és eljárások sablonosán nem alkalmazhatók, hiszen a természeti és gazdasági feltételek változatossága szinte minden esetben megköveteli a már kiforrottnak vélt módszerek átértékelését. Viszonylag korán felismerték a vetőzónák, a védőréteg vastagsága, a biztonsági előfúrások, a vízzárógátak szerepét (Tschebul, Witiklener, Pauer, Stégl). Történtek kezdeményezések triász mészkőben hajtott csapolóvágatokkal végzett helyi-, és készültek tervek az egész medence regionális vízszintsüllyesz- tésére is (Stégl 1907). Az előzetes Tömedék aknai kísérletek után 1927-ben eredményesen elzárták az Auguszta aknai 43,2 m3/p-es vízbetörést, majd az eljárást fejlesztve preventív cementálással is próbálkoztak. Végsősoron a vízvédelem felsorolt irányelvei és tapasztalatai képezik magját és alapját a medencében eddig alkalmazott védelmi eljárásoknak, sőt bizonyos szempontból előremutatóak is, hiszen a jövőbeli terveinkre vonatkozó javaslatok is idézhe- tők a „régiektől”. így a feküben hajtandó vízvágatok, a védőréteg-szilárdítás (Lévárdi 1948), hatásosabb tömedékanyag kutatása (Albel, Kassai), a búvárszivattyúk alkalmazása (Schmidt, Vizer), az ajtósgáttal védett szivattyúkamra, a helyi víz- szintsüllyesztés (Stégl, Schmidt), mind régebben kidolgozott javaslat, amelynek megvalósításához azonban az eszközöknek, a technikai színvonalnak „fel kellett nőnie”. A vízemelés technikai eszközei mindenkor szoros tartozékai voltak a bányászkodásnak, fejlődésük és fejlesztésük pedig a bányász munka alap- és létfeltételeit volt hivatva biztosítani. A bányaművelés folytatását már a XVlll.század elején is csak a vízemelés gépesítése tette lehetővé, az addig alkalmazott — emberi erővel végzett — vízszállítás már nem elégítette ki az egyre mélyebbre hatoló bányászat igényét. Akkor a vízoszlopos és rudas szivattyúk, később a „tűz- gép”, majd a gőzgép forradalmasította a vízemelést. A XIX. század elejéig a gőzgép volt a leghatásosabb vízemelő berendezés. A munkahelyek víztelenítését sűrített levegős gépek végezték. Ilyen gépek hiányában pedig emberi erővel szállították ki a munkájukat zavaró vizet. Jellemző, hogy még az 1920-as években is úgy tartották számon a bödön- nel, csillével kiszállítható vízmennyiséget, mint a többi vízmentesítő berendezését. A gőzgépek kora után — a századforduló éveiben — villamosenergia alkalmazása és a szivattyútechnika gyors fejlődése jelentette a következő, ugrásszerű fejlődést, amely bányáink mélyebb szintjeinek művelését is lehetővé tette. A víz első áldozata az annavölgyi Vilmos akna volt, amely 1875-ben, a 85-ös szinten hajtott karsztvágat- ból fulladt el. A víz mennyisége Tschebull közlése szerint 1,7 m3/p, Stégl szerint 20 m3/p volt. Tschebull adata valószínűbb, mert az aknát víztelenítették, 1000 m3-es zsompot képeztek ki és egy triászkúp harántolásával folytatták a munkát. A 60. méterben kapták meg a 20—25 m3/p nagyságú, újabb vízbetörést. (Stégl valószínűleg ezt helyezte időben előbbre.) A víztelenítést meg sem kísérelték, a 131-es
