Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Küzdelem az elemi erőkkel 35 szinti víznívó felett törtek ki és készítették el az új harántvágatot. A századvég nagy vízbetörés-sorozatát már ismerjük, tudjuk, hogy akkor még további 8 bánya osztozott Vilmos akna sorsában, köztük a tokodi „A” és „5”-akna, Henrich akna és ismételten Erzsébet akna. A századforduló után követte ezeket Tömedék akna (1901), az ebszőnyi szállítóakna (1903), és a dorogi Samu akna (1904). 1906-ban elkészült a villamos erőmű, és ezzel megteremtik a víz elleni küzdelem energiabázisát. 1912 — 1914 között víztelenítették Tömedék aknát, a karsztüregeket pedig megkísérlik homokkal, majd cementes homokkal megtölteni, „becementálni”. Az első sikeres kísérlet után 1927-ben elcementálták az augusztai 43,2 m3/p hozamú vízbetörést és ezzel a víz elleni védelem eszközeit kipróbáltnak, módszereit — hosszú ideig — kialakultnak tekinthetjük. Az államosítás utáni bányászat hatalmas fejlődésnek indult és a széntermelés szükségessége nem csak a széncsatákban, de a termelés lehetőségeinek bővítésében, rekonstrukciókban, bányanyitásokban is jelentkezett. Ez volt az alapja a Gazdasági Bizottság 10176/61. sz. határozatának, amely lehetővé tette a medence bányáinak a legújabb technika vízvédelmi eszközeivel való megerősítését. A bányászati műveletek azonban a vízveszély szempontjából egyre kedvezőtlenebb területekre, egyre mélyebbre kényszerültek. A medence termelésének emelése pedig megkövetelte az egy- időben nyitva tartott bányaterek területének növelését is. A hidrosztatikai nyomás és a nyitott felület növelésével az 1950-es évek végére jelentősen fokozódott a vízveszély. A nagyhozamú vízbetörések mellett (VIII-as akna 17 m3/p, XVII-es akna 40 m3/p, X-es akna 15 m3/p, Erzsébet akna 25 m3/p) a kisebb vízszivárgásokból emelt összes vízmennyiség is számottevően növekedett. XV-ös aknán 0-ról 7,5 m3/p-re, XII-es aknán 7 m3/p-ről 17 m3/p-re emelkedett a kiszívandó víz mennyisége. A vízvédelem fokozására két lehetőség kínálkozott. A műveletekkel még nem érintett területeken ajtósgátak építése a 30—40 m3/p kapacitású szivaty- tyúállomások védelmére. így épült meg a XVII-es aknai 40 m3/p, a XXI-es aknai 36 m3/p teljesítményű szivattyútelep és védőgát rendszer. Azokban az aknaüzemekben, ahol megfelelő szilárdságú védőpillér hiánya miatt ajtósgát nem épülhetett, a szivattyúállomások vízemelő kapacitásának további növelésével kellett a védelmet fokozni. A Gazdasági Bizottság idézett határozatának értelmében került sor XII-es akna, XV-ös akna, XVII-es akna és Erzsébet akna fokozott vízvédelmének kiépítésére. A fokozott vízvédelem az energia- ellátás, a nyomócső kapacitás, a nagy teljesítményű és jó hatásfokú szivattyúk (EBG, OWB) beépítését, zsompbővítést és a lehetőségek szerinti ajtósgát építését foglalta magába, majd sor került XIIja akna mélyítésére is. Az 1960-as évek közepéig a fokozott vízvédelmi program megvalósult. Ekkor XV-ös akna 70 m3/p XII-es akna 2X45 m3/p, ajtósgáttal védett Erzsébet akna 45 m3/p XVII-es akna 50 m3/p, ajtósgáttal védett vízemelő kapacitással rendelkezett. 1968 — 1970 között a felsorolt üzemek mindegyike elfulladt, majd 1976-ban XIX-es akna is hasonló sorsra jutott. Csupán ezekből az üzemekből 4810 t/nap termelési kapacitás veszett el. A „fokozott vízvédelem programja” tehát nem vált be. A modernizált és a GB program lehetőségeinek maximális kihasználásával épített vízvédelmi berendezések sem voltak képesek megakadályozni sem a vízbetörések sorozatát, sem a legjobb üzemek elvesztését. A „GB program” kudarca némi magyarázatot igényel. Tudjuk, hogy a vízbetöréseket az alaphegységben levő karsztjáratok megcsapolása okozza. A vízbetörés nagyságát a karsztjárat szelvénye és a vízbetörés helyének a víznívó alatti mélysége (a hidrosztatikai nyomás) határozza meg. Az egyes karszt- üregek egymáshoz általában szűk repedésekkel csatlakoznak. Mindez azt jelenti, hogy a vízbetörések általában nagy vízmennyiséggel jelentkeznek (a ka- vernaürülés időszaka), ezután olyan mennyiségre csökkennek amennyit a szűk karsztjáratok átbocsá- tani képesek. Az állandósult vízmennyiség is igen jelentős lehet, de mindig töredéke a kavernaürülés időszakában mért hozamnak. A nagy bányaelfulladások mindig a kavernaürülés időszakában következtek be. Szivattyúink, zsomp- rendszerünk és az elárasztható bányatérségeink képtelenek fogadni a kezdeti időszak víztömegét, a szivattyúkamrák védelmére épített vízgátak bezárására pedig vagy nem volt mód, vagy megkerülte azokat a víz. Felmerül a kérdés, hogy miért nem tértünk át a sok helyen sikerrel alkalmazott aktív védelemre? A számos indok közül csak kettőt emelünk ki. A víznívó közel 400 m-es, regionális lesüllyedésének beruházási, üzemeltetési költségeit a szénbányászat nem lett volna képes elviselni és a környék (Buda, Esztergom stb.) összes hévízforrása elapadt volna. Mint az előzőekben bemutattuk, a széntermelő üzemek sorozatos katasztrófája sajnálatos módon egybeesett a hazai bányászat jövőjét hátrányosan érintő koncepciókkal. A bányászat visszafejlesztésének leghatásosabb eszköze a beruházási forrás csökkentése volt. Különösen érvényes ez Dorogra, ahol még az iparági átlagnál is sokkal szűkösebben biztosították a fejlesztési forrásokat. Ebből a mintegy harmadára csökkentett keretből kellett fedeznünk — a szociális, kommunális és munkavédelmi tevékenység szintentartása mellett — a külüzemi munkalehetőségek erőteljes fejlesztését is. Ilyen beruházási lehetőségek között az elfulladt aknák víztelenítésére és rekonstrukciójára természetesen nem kerülhetett sor, annak ellenére sem, hogy
