Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Küzdelem az elemi erőkkel 33 osztályba sorolt bánya -318-as szintjén, gát mögötti, lezárt térségben, feltehetőleg villamos berendezés hibája miatt történt egy kisebb mérvű robbanás, amely balesetet, anyagi kárt nem okozott. Omlásveszély A medence kőzetviszonyai kedvezőtlenek, a vágatok fenntartása igen sok gondot, munkát igényel. Mindez azonban nem jelent egyúttal fokozott omlásveszélyt is, bár gyakran előfordulnak kőzethullásból eredő kisebb balesetek, sőt számos halálos áldozatot is követelt már a gyenge vagy szakszerűtlenül készített biztosítás. E balesetek azonban nem jellemzőek a medence bányáira. Sem az omlások gyakorisága, sem azok következményei nem tennék indokolttá, hogy e veszéllyel külön foglalkozzunk, ha az 1980. május 9-i súlyos katasztrófa nem tenné azt szomorú kötelességünkké. A Dorogi bányaüzemben a lencsehegyi mező +67-es szintjén telepített acéltámos frontfejtés részleges összeomlása hat bányásztársunk életét követelte. A bányászmunka e hősi halottainak emlékére soroljuk fel neveiket: Braun László vájár Haász Ferenc vájár Horváth László csillés Kozek Róbert vájár Oláh Antal csapatvezető vájár Petri Mihály vájár Bányavízveszély Aki hallott valaha a medence bányászatáról, az úgy tudja, hogy Dorogon legfőbb veszély a víz! Valóban így igaz — mi is ezt valljuk —, ha bányáinkról, folyamatos munkánk lehetőségéről van szó. A veszély fogalma azonban nemcsak és nem is elsődlegesen gazdasági, sokkal inkább emberi vonatkozású. Az emberi életet követelő bányászkatasztrófák sorában azonban a vízbetörés szerencsére az utolsó helyre szorult. A medence mintegy hétszáz nyilvántartott vízbetörése közül egyetlen olyanról sem tudunk, amely emberi életet követelt volna. Nagyobb veszélyt jelentett a már meglevő, bányaüregekben tárolt víz óvatlan megközelítése Három ilyen balesetről kell megemlékeznünk. 1903. november 18-án Paula aknában „Csolnok község határában ... az egyik feltörésben levő munkahelynek a talpjáról, ereszkéjével egy nyílással közlekedő vágat végén át nagyobb mennyiségű víz lefolyása után váratlanul olyan sok kénhidrogén gáz ömlött be, hogy abban három vájár megfulladt, a negyedik pedig könnyebb természetű mérgezést szenvedett...” A korabeli bányakapitánysági határozatból ma már aligha lehet a baleset körülményeit egyértelműen tisztázni, de „bányarendőri szempontból kifogásolható nem észleltetett”, így fogadjuk el, hogy nem a víz, hanem a kénhidrogén ölte meg az annavölgyi bánya három vájárát. 1943. december 20-án Xll-es aknát tervszerűen víz alá engedték. A felemelkedő víz december 30-án utat talált IX-es akna nyugati mezejébe és azt is elárasztotta. A keleti mezőben vízőröket állítottak és folytatták a munkát. A víz 1944. május 3-án áttört a K-i mezőbe és ott, az egyik vízőrt elsodorta. Társa riasztotta a mező dolgozóit, akik — a — 57-es szinti frontfejtésen dolgozó 9 vájár kivételével — szerencsésen kimenekültek. A front alapvágatát azonban csillékkel, készlettel és egyéb anyaggal teljesen eltorlaszolta a víz. A csilléket a bányamentők csigasorral sem voltak képesek kimozdítani, így a frontfejtésben dolgozó 9 vájárt nem tudták kimenteni. A mentőknek — feltehetően az öreg műveletekből kiszorított gázok miatt — mentőkészülékben kellett dolgozniuk, így valószínű, hogy a bentrekedtek halálát is gázmérgezés okozta. A harmadik eset már kevésbé súlyos. VI-os aknán történt 1963. augusztus 18-án, amikor a —201-es szinti feltörésből a hirtelen megcsapolt öregségi víz 6 embert lesodort, hárman súlyosabb, hárman köny- nyebb sérülést szenvedtek. A víz okozta balesetek között sorolhatnánk még néhány megrázó tragédiát, köztük két zsompba fulladást, kénhidrogén mérgezést, metán, sőt a víz felszínén úszó benzin robbanást is, de ezek már semmilyen kapcsolatba nem hozhatók a vízbetörés veszélyével. Az évszázados tapasztalat alapján megállapíthatjuk tehát, hogy a víznek az emberi életet fenyegető veszélye néhány alapvető biztonsági rendszabály betartásával (magasabb szinti menekülőút, megfelelő zsomptérfogat, jó riasztási hálózat stb.) kiküszöbölhető, így a víz elleni védekezés a továbbiakban „csak” gazdasági kérdés marad. Ez a „csak” azonban Dorogon ma sem jelent kevesebbet, mint a 200 éves bányászatunk folytatását vagy megszüntetését. Ilyen aspektusból vizsgálva viszont a medence víz elleni küzdelme számunkra nemcsak gazdasági kérdés, hanem a dorogi bányászat létéért, bányászainkért és a bányászati tudomány fejlődéséért folytatott állandó harc a természet erőivel és harc a „tőke bizalmának elnyeréséért”, annak bizonyításával, hogy a vízveszély leküzdhető, vagy legalábbis céljainknak megfelelően kézben tartható. A vízveszély lényegének megértéséhez tisztázzunk néhány alapfogalmat. Ha Dorogon bányavízről, vagy vízveszélyről beszélünk, triászvízre gondolunk. A többi — egyébként igen kellemetlen és nehezen leküzdhető — veszélyforrás, mint a szintén karsztosodott felsőeocén nummulinás (Tschihatscheffi) mészkő, a vízdús fornai homok vagy a vizet tartalmazó öreg műveletek, jelentőségükben messze eltörpülnek a triász mészkőben, dolomitban tárolt víz veszélye mögött. E tároló kőzet keletkezését, repedezettségének, fő
