Tóth Tibor: Szénbányászat a dorogi medencében 1781-1981 (1981)
Bányászatunk története 25 A szocialista nagyvállalat (1946-1981) A szénbányák államosításának időpontjául 1946. január 1-ét szoktuk megjelölni, amikor a bányákat állami kezelésbe vették. Ez a dátum azonban csak a szocializálás folyamatának kezdete. A tőke még sokáig folytatta utóvédharcait. A bányák állami tulajdona nem lehetett — és nem is volt — vitatéma, de a bányák segédüzemei, szociális intézményei annál inkább. Ma már mosolyt fakaszt a tőke szívós küszködése, amellyel érdekei morzsáit védelmezte. Idézzünk néhány sort a Salgó, dr. Fischer Richdrdhoz, az államosítási főmegbízotthoz írt leveléből (1947. május 23.): ,,... Az irodaberendezésekre nézve kérjük egy írógép, egy szorzógép, három íróasztal, hat szék, két iratszekrény kiszolgáltatását. Fuvareszközök tekintetében igényünket egy lóban, annak szerszámaiban és egy szekérben jelöljük meg... A raktárfelszerelést illetőleg kérjük 200 méter állvánnyal bíró raktári polc, két íróasztal, négy szék kiszolgáltatását...” Felesleges lenne ezt, vagy a vaskos dokumentáció más leveleit tovább idéznünk. A vagyonmegosztás körüli huzavona bányáink munkáját közvetlenül nem érintette, azok a termelés fokozásával egyidejűleg végezték a helyreállítási munkákat. A szénbányászat államosítás utáni első éveit a rendkívül gyorsan növekvő szénigények, nagy szénhiány és lassan bővülő termelési lehetőségek jellemezték. A hazai széntermelés az 1945. évi mélypontról gyorsan emelkedett. A növekedés mértéke 1946-ban országosan 48%, medencénkben 133% volt. A következő három évben, tehát megközelítőleg az első 3 éves terv időszakában, az 1945-höz viszonyított termelésnövekedés országosan 143%, Dorogon 281%. És még egy adat: a háború utolsó évében a magyar bányászat széntermelésének 13,2%-át szállították Dorogról, 1946-ban 13,8 százalékát, és az első 3 éves terv időszakában átlagosan is ugyanennyit. Mit kell látnunk mindebből ? Azt feltétlenül, hogy az elfulladt, vízveszélyes bányáink rendkívül gyorsan visszaszerezték a hazai széntermelésben addig elfoglalt pozíciójukat — ugyanolyan gyorsan, mint a nem vízveszélyesek —, a további fejlődésük pedig nemcsak elérte, de meg is haladta az ország többi bányájának átlagát! Ez elsősorban természetesen a bányamunkásság szorgalmával, és azzal magyarázható, hogy az újranyitáshoz megfelelő felkészültséggel rendelkeztek. A létszámhiány azonban nyomasztó volt. A háború alatt itt dolgozó munkaszolgálatosok, internáltak, és az elcsatolt területek lakói visszatértek otthonaikba. A német és szlovák anyanyelvű bányászok jelentős részének kitelepítése pedig még tovább fokozta a munkáskéz hiányát. A termelés mégis gyorsan növekedett, pénzünk stabilizációja után (1946) a létszámgond is hamarosan megoldódott és a ,,.széncsatákat” már nemcsak a lelkesedés, de igen hatékony anyagi érdekeltség is fűtötte. Az 1947-es évet nagyon súlyos szerencsétlenség vezette be. Január 20-án, Annavölgy alagúti bányamezejében, egy egyébként jelentéktelennek látszó és elfojtás alatt levő bányatűz robbanásszerű kifejlődése következtében 31-en vesztették életüket. A vizsgálatok feltételezték, hogy a tűz gyors felélénkülését szénmonoxid-robbanás vagy vízgőzrobbanás előzte meg. A tömeges katasztrófa közvetlen oka szén- monoxid-mérgezés volt. A munka frontján elesetteket a nemzet halottainak nyilvánították, utolsó útjukon a köztársaság elnöke, miniszterek és a munkatársak tömege kísérte koporsóikat. 1947. augusztus 1-én indult az első 3 éves terv. E tervidőszak dorogi programját használjuk fel arra, hogy képet alkothassunk az akkori idők bányáiról, az akkori gondokról és reményekről. „A III. sz. dorogi bányakerület 3 éves terve (1947-1950). A 3 éves terv előkészítésénél az ország sürgős újjáépítésének tudata vezette kerületünket. Az előirányzott beruházások összes költsége látszólag magas, de ha tekintetbe vesszük az üzemek háború okozta anyagi leromlását és célunkat, mely szerint az emberi munkaerő lehető kímélésére a verejtékes munka oroszlánrészét a gépekre hárítsuk, rá kell mutatnunk arra, hogy a befektetett tőke kamatai bőven visszatérülnek. Tudjuk, hogy ma nehezen teremthetők elő a szükséges felszerelések és a pénz, egy virágzó bányászat mégis megérdemli, hogy az önhibáján kívüli nehézségeken átsegítve bizonyosságot szolgáltathasson élniakarásáról, rentabilitásáról. Kérjük, hogy előirányzatunkat ebből a szemszögből felülvizsgálva, a szükséges hitelt a kerület részére megadni szíveskedjenek.” E, ma is megdöbbentően aktuális sorokat olvasva, nem titkolhatjuk csodálkozásunkat. Hát valóban nincs új a dorogi nap alatt? Választ ne várjunk, folytassuk az idézetet. „A bányák az általános háborús és területünkön a három hónapon át megmerevedett fronthelyzet okozta különös nehézségek hátrányait az elmúlt, előkészületi időben is érezték... Az elfulladt bányák víztelenítése, újbóli üzembe állítása nem csupán a víz egyszerű leszívatását jelentette a víz alá került mezőkből, hanem a legjobb munkaerők fokozott munka- teljesítését, odaadó, önfeláldozó fizikai és szellemi idegmunkát, küzdelmet a lehetetlennel szemben, az anyaghiány összes hátrányai mellett. Ez a munka a bányászbecsület kérdése volt és a bánya örök szere- tete jellemezte a ténykedéseket. Nem csodálható azonban, hogy a naponta látható pusztulás hatása a telkekre tovább nyomja rá bélyegét, mint ott, ahol kevesebb a rom. Ténykedésünk nagy része így a fegyelem megszilárdítására, a lelkek megnyugtatására irányult ...
